Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

Biztos volt benne, hogy egy őr hamarosan megtalál minket. De a tér keleti oldalán lévő első rejtekhelyre értünk anélkül, hogy észrevettek volna. Bram egy elhagyatott ház padlásán helyezett fel egy zászlót és annak köteleit.

Újra és újra teszteltem a dropot, hogy tiszta legyen, amikor eljön a pillanat. Corinnal a valódi dobot egy raktárhelyiségbe vittük a platform mögött, és egy régi zsák halom alá rejtettük, ami gabonapor illatú volt. A kezem újra remegett, miközben a negyveneig tartó számon gondolkodtam, mindenre, ami elromolhat benne.

Aznap még három utat tettünk az alagutakon keresztül, mindegyik veszélyesebbnek tűnt, mint az előző. És estére minden rendben volt, és piszkos, kimerültségtől remegve kúsztunk vissza a pincébe. Nessa rákényszerített, hogy mosassunk és együnk, pedig egyikünk sem akarta.

Aznap éjjel senki sem aludt. Ültünk az asztal körül, újra és újra átgondoltuk a részeinket. Ren századszor rajzolta le a négyzetet és a krétát az asztalra, megjelölve, hol és mikor kell állnunk.

Bram gyakorolta a jelet, egy bizonyos sípot, amely úgy szólt, mint a kis szürke madarak, amelyek az ereszeben fészkeltek, míg gondolkodás nélkül ki nem jött belőle. Corin végigfutott a zászlóknak a sorrendjén. Újra és újra elmondtam a saját részemet a fejemben, mert amint abbahagytam, anyám hideg kezében a fehérség és a sikoltozás visszatört.

Éjfél körül Nessa mindannyiunk elé, kenyeret és kemény sajtot tett eléjük, és ott állt, amíg mindannyian ettünk valamit, mondván, hogy minden nap hogyan végződik, szükségünk lesz az erőnkre. És láttam, ahogy remegnek a kezei, miközben vizet öntött. Valahol a sötét órákban Reva kiment, és visszajött egy fa dobozzal.

És benne hat kis penge volt, olyanok, amiket el lehet rejteni egy csizmában vagy ujjban. Mindannyiunknak adott egyet, és megkért, hogy ígérjük meg, ha elvesznek minket, magunkon használjuk, mielőtt a tanács kizűrné a többiek nevét. A penge hidegen és nehéz volt a tenyeremben.

Egy részem rettegett tőle, és egy részem valami megkönnyebbüléshez hasonló érzést érezett, hogy legalább ez az egy választás még mindig az enyém lesz. Ren bedugta a csizmáját, és ellenőrizte, hogy gyorsan eléri-e. Bram az ujját az ujja alá csatolta.

Egyikünk sem mondta ki hangosan, mit jelent, hogy mindannyian megegyezünk, hogy elveszünk, nem pedig eláruljuk egymást. De az ígéret súlya betöltötte az egész pincét, és senki sem aludt. Hajnalban Reva különböző útvonalakon küldött ki minket, hogy ne lássanak együtt érkezni.

Rennel először külön alagúttorkolatokon mentünk fel, külön sávokon sétálva, kapucnival fel. Az én részem a dobcsere volt Rennel, ami azt jelentette, hogy közel kellett mennem a tér közepéhez, a peronhoz, a kapuhoz, ahol a nevem majdnem véget ért három héttel korábban.

A bordáim még mindig fájtak, amikor túl mélyen lélegeztem, és ahogy odafelé sétáltam, a lábaim vízszerűnek tűntek. De tovább haladtam, a tömegben maradtam, ahogy Corin tanította. A négyzet úgy telt meg, ahogy mindig rajzolás napján volt.

300 ember érkezett, mert a részvétel még mindig kötelező volt. Mind fáradtak, őszülők és féltek. A szülők túl szorosan szorítják a gyerekeik kezét.

A régi helyekre csúszkálva a szokásos helyekre. Senki sem tudta, hogy ez a rajz más lesz, mint bárki, aki korábban megjelent. A keleti oldalon találtam meg a helyemet, ahol tisztán láttam a peront.

Aztán meggörnyült a mellkasom, mert kivezették anyámat az első sorba, ahol a rajzolt személy családjának kellett állnia. És sokkal vékonyabbnak tűnt, mint három hete ezelőtt. Az arca üres és szürke.

A bátyám elhaladt mellette a felügyelők sápadt övében. Mozdulata merev és üres. És mindent össze kellett ragadnom, hogy ne fussak hozzájuk, ne kiabáljam, hogy élek, hogy itt vagyok, hogy mindjárt le fogjuk bontani az egészet.

Hold felmászott a platformra, vitte a dobot. És már onnan is tudtam, hogy az igazi, mert a valódi bal oldalon egy hajszálszál hasadt lefelé, amit a mi példányunk pontosan egyezett, és egy halvány dőléssel ült, ami a hamis padlóból jött bent.

Letette a pulpitumra, és a kezét ráhelyezte, már érezve, hogy most már tudom, hogy a megjelölt jelek alatt lent. Ren megjelent mellettem, arca nyugodt volt, ujjai lágy mintát dobogtattak a lábán, ahogy mindig, amikor félt. Vártunk Brams sípját.

Olyan hangos volt a szívverésem, hogy biztos voltam benne, hogy a körülöttem lévők is hallják. Hol elkezdte beszédét, ugyanazokkal a szavakkal, amiket minden hónapban hallottam, az áldozatról és mindannyiunk jójáról, valamint arról, hogy a számunk állandóan marad.

És a kötél sorban a hat család jó székeiben ült, unott, biztonságban tűnt, mintha soha nem álltak a tömegben lehajtott szemmel imádkozva. A düh felmászott a torkomon, míg alig kaptam levegőt mellette. Aztán megszólalt a síp.

Egy kis szürke madár kiáltott a tér túloldaláról. Három hang és egy minta, amit soha nem készített igazi madár. Ren megérintette a karomat, és elindultunk a platform felé.

És ugyanabban a leheletben lehullottak a zászlók is. Négy hosszú szövet egyszerre gördült le a tér körüli épületek arcán. És rajtuk betűkkel, karhosszig magasan voltak a nevek.

A nevek, dátumok és a köztük húzott határok. Az ültetvények, a malmok és a földek, amelyek gazdát cseréltek. 12 évnyi dob volt lebontva a falakon, ahol minden léleknek látnia kellett a téren.