Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

Rava körbenézett az asztalnál, és egyértelműen azt mondta, hogy ez valószínűleg egy olyan út, ahonnan egyikünk sem ment vissza, hogy mindannyian elvigyenek minket, és senki sem rezzent össze vagy lépett hátra. Corin csak azt mondta, hogy ő maga is készen áll a kapuhoz azóta az éjszaka óta, amikor látta az unokatestvérét, ahogy elmegy. Ren pedig átnyúlt, és megszorította a nővére kezét.

5 nappal a rajzolás előtt Reva egyedül nézte a transzfereket, és megkérdeztem tőle, miért mentett meg engem az évek során rajzolt névek közül. Leültette, amit tartott, és bevallotta, hogy részben hideg stratégia volt. Már az apám rajzolása óta figyelt engem.

Elég fiatal voltam ahhoz, hogy a város védelmezőnek érezze magát, amikor majdnem a kapuhoz sétáltam. Elég idős ahhoz, hogy felálljon, és világosan elmondja, mi a baj, és elég friss gyászhoz kötve. Apám nyilvánvaló büntetése, a bátyám megtört csendje.

Anyám neve biztosan következik. Hogy a történetem olyan súlyt hordoz, ami megmozdíthatja az embereket. Ugyanannyira szüksége volt egy szimbólumra, mint egy tanúra.

Düh villanást éreztem emiatt, hogy még azok is választottak ki, mint egy eszközt, még azok is, akik kihúztak a füstből. De a düh alatt megértettem, hogy a szimbólumok pontosan az, ami megváltoztatja az emberek véleményét. És ha a majdnem törlésem fel tudta ébreszteni a várost, akkor talán érdemes volt megfizetni az árát.

Három nappal a rajzolás előtt Ren-nel újra és újra futtattuk a dobcserét a pincés feletti romban, időzítve, mennyi időbe telik a valódi dob felemelése és a helyére csúsztatása anélkül, hogy bárki észrevette volna. Az első próbálkozás túl sokáig tartott, mert annyira remegtek a kezem, hogy majdnem elestem az igazi dobot.

De Ren nyugodt maradt, és végigbeszélt velem, miközben maga alatt számolt. Újra és újra lefuttattuk, minden alkalommal gyorsabban, míg az egész csere lassú 40-ig tudtuk volna számolni.

Annak az egyetlen ablakban kellett megtörténnie, amikor minden szemet a téren a zászlókra szegeztek, ami azt jelentette, hogy a mi időzítésünknek és a zászlócsapatnak is egyeznie kellett a szívveréssel.

Addig futtattuk a sorozatot, amíg a kezeim maguktól el nem mozdultak, még akkor is, amikor az elmém elfehéredett a félelemtől, míg az igazi dob megragadásával és az igazi dob lehelyezése egy olyan mélységet okozott az izmaimon, amit a pánik nem tudott eltörölni. Ugyanazon a délutánon Corin visszatért a tér figyeléséről, és az arcából tudtam, hogy valami baj történt, mielőtt szót mondott volna.

A tanács átköltöztette anyámat a tér melletti várakozó terembe, mondta, azzal vádolva, hogy biztosak akarnak lenni abban, hogy a rajzolt nő családja ne próbáljon megszökni a következő ceremónia előtt. De az igazság ennél világosabb volt. Őt csaliként használták.

Olyan helyen tartották, ahol láthattam, és remélték, hogy elég vakmerő leszek, hogy eljöjjek érte, és egyenesen a pincébe vezetem a felügyelőket. A vérem megfagyott. Anyám bezárkózott egy szobába, amely egy kőhajításnyira volt a kaputól, várva, azt hitve, hogy vagy halottnak vagy eltűnt, miközben én egy pincében ültem, képtelen voltam elérni.

Aznap este ismét összeomlottam, zokogtam, hogy hagyjuk, hogy elvigyék az anyámat, miközben egy bonyolult tervet játszunk ki, ami talán nem is működik. Reva leült mellém a padlóra, és nem próbált megállítani vagy semmit ígérni. Megvárta, amíg elég csendes leszek ahhoz, hogy halljam.

Aztán elmondta, hogy a saját szüleit 6 évvel ezelőtt csaliként tartották meg. A tanács letartóztatta őket, és korán bejelentette a nevüket, remélve, hogy Reva megpróbál megmenteni, és leleplezi az ellenállást, miközben még csak néhány megijedt ember állt belőle.

Választania kellett aközött, hogy megmentse anyját és apját, vagy megvédi azt, ami egyszer talán mindenkit megmenthet. Ő választotta ki a dolgot. Egy rejtekhelyről nézte, miközben a szüleit a kapuhoz vezették, és hagyta, hogy megtörténjen, mert a rejtekhelyből való kibukás mindent véget vetett volna, és senkit sem mentett volna meg.

A hangja megremegett, amikor elmondta, hogy a szülei előző este csempészett üzenetet kaptak neki. Hogy azt írták, megértik a döntését, hogy büszkék rá, hogy egyes harcok fontosabbak bármelyik két életnél, még az övéké is.

Nem tudom, hogy ez könnyebb vagy nehezebb volt rajtam a súly, de láthattam, mit hordoz Rava minden órában, minden nap. Az a bűntudat, ami arra késztette, hogy mindent kockáztasson, próbálja lecsapni azt a dobot, amely elnyelte azokat, akiket szeretett.

Ha nyerünk, mondta, és a város végre meglátja az igazságot, talán egyszer mindenki megérti, hogy minden kapu gyilkosság volt. A szüleim, az apád, mindannyian, és talán ez a megértés értékes lesz.

Két nappal a rajzolás előtt Reva felébresztett minket hajnalban, és elkezdtük mozgatni a dobot, a zászlókat és a többi részt a tiltott negyed alatt futó régi csatornákon keresztül a tér felé. Az alagutak nedves kő- és rothadásszagú volt. És néhol a tető olyan mélyre süllyedt, hogy kúszni kellett magunk után, magunk után húzva a csomagokat.

Ren ment először, mert jobban ismerte a kanyarokat, mint bárki más. A kis teste átcsúszott a résekből, amelyeken nekünk is küzdenünk kellett. Minden csepegés és visszhang megdermedt.