Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

Láttam a bátyám remegő arcát a tömegen. Hallottam, ahogy lecsapott a csapás, az egyetlen csengőhang, ami véget vetett apámnak, Piának, a kenyérnőnek és mindenki másnak, és nem értettem, miért nem ért véget engem. Nem jött az alvás.

Én feküdtem, és a fejem felett a gerendákat bámultam, miközben a lámpások alulról égtek, a többiek pedig aludtak vagy őrködtek a sötétben. Egy idő után Nessa észrevette, hogy még ébren vagyok, és odajött, és leült mellém egy takaróval, eleinte nem szólt semmit. Aztán halkan elmondta, hogy neki is vannak rémálmai.

Hogy mindenki itt lent megtette, hogy nem szabadultál meg tőlük. Egyszerűen megtanultad folytatni, miközben ők is mentek. Mögötted.

Azt mondta, néha még mindig a testvére nevét a szájában ébredt. Mégis látta, ahogy hátralép a kezétől a küszöbön, és mosolygott, hogy ne kelljen néznie, ahogy elengedi.

“De mégis találsz módot arra, hogy lélegezz,” mondta.

Valahogy az őszintesége többet segített, mint bármilyen vigasz. Mellettem maradt, amíg végül hajnal közeledén be nem csúsztam, és még akkor is tele volt az álmom vaskapukkal, hideg kezekkel és a fal túloldalán lévő sötétséggel. Másnap reggel Reva mindenkit összegyűjtött a pincés közepére, és elkészítette a tervet.

Volt egy fa dobja, ami pontosan úgy nézett ki, mint amit Holt használt, ugyanolyan magasságú, ugyanaz a főtengely, ugyanazok a réz szerelvények.

Kinyitott egy panelt az alján, és megmutatta nekem a hamis padlót benne, és a tokeneket, amelyek kissé más formában voltak, vártak és bevágtak, hogy egy kéz, aki tudta, mit keres, megtalálhassa őket a dob sötétjében, és elkerülheti a többi nevet. Ez volt az egész trükk. Ez volt a gépezet a 12 év kapuk mögött.

Bram, a milright egyszerűen magyarázta, miközben a hamis dobot forgatta nagy kezében. A megjelölt jelek a legalsó rekeszbe süllyedtek, ahová Holt ujjai mentek. Az igazi nevek szabadon lebegtek felettük, biztonságban, soha nem rajzolva.

A tekerés és a gurulás hangja csak azért volt ott, hogy 300 embert higgyen a véletlenben. Reva elmondta, hogy építettek egy második dobot, egy igazit, hamis padló és súlyozott zsetonok nélkül, ahol minden névnek ugyanolyan súlya és esélye van először a város emlékezetében.

Rám nézett, és megkért, hogy részletesen elmondjam nekik, amennyire csak tudtam, pontosan mit láttam Hol tett. Becsuktam a szemem, és visszamentem a platformra, ahol ott álltam megkötözve a csuklóimat, nézve, ahogy Hol a dobba nyúl. Elmondtam, hogy a karja mélyebben ment be a csuklón túl, mint egy vak húzásnak.

Ahogy az ujjai lassan mozogtak, simogatva és válogatva, ahogy megállt, ahogy az ember megáll, amikor megtalálja a dolgot, amit elért, mielőtt előhúzta volna a névemmel írt jelet. Bram feszesen hallgatta, és bólintott, amikor befejeztem. Ez az, mondta halkan.

Ez az a megerősítés, hogy már két éve hiányozunk – mondta. Egy igazán véletlenszerű dob, amit az egész város előtt tart, előbb-utóbb, és valószínűleg nagyon hamarosan, a számok alapján nevet húzna a gerincről, és azt mondta, ez az a repedés, amelyen keresztül az egész darabot ki fogják nyitni.

Az emberek egy okból fogadták el a kaput, mert úgy hitték, mindenkire egyenlően hárul. Amint a város meglátta, hogy egy tanácstag neve jön ki a dobból, és a gerinc nem hajlandó elindulni a kapuhoz, az a hit, ami lehetővé tette a csendet, összetört, és nem lesz visszarakva. A tervnek több volt a lényege, mint a dob.

Miközben ketten a ceremónia során a valódi dobot cserélték az igazival, mások olyan helyen emelték a bizonyítékukat, ahol az egész városnak látnia kellett. Hónapokat töltöttek azzal, hogy a bizonyíték falát hosszú textiltranszparókra, nevekre és dátumokra másolják, valamint a rajzok és a vagyonok közötti vonalakra, amelyek utánuk gazdát cseréltek.

És azt tervezték, hogy egyszerre bontsák ki a tetőkről a téren, hogy miközben az emberek az igazságot, leveleket és karhossz magasak olvassák, a dob csendben cserélődjön, és a következő húzás őszinte legyen. Hat emberre volt szükség, akik egymással együtt mozognak.

Kettő a dobon, kettő a zászlókon, kettő a tömegben, akik kézzel osztogatták a másolt oldalakat, hátha a zászlókat letépték, mielőtt elolvashatnák őket. Rámutattam a nyilvánvaló lyukra. Agammenovel egy dobot, ami egyszerűen visszautasította.

Szabotázsnak neveznék, és követelnék, hogy újra megrendezzék a sorsolást. Bram lassan megrázta a fejét, és azt mondta, pontosan erre számít. A város, ahogy a gerinc megszegi a saját szent szabályát, amint ellenük fordul, több mint száz zászlót tett.

Az emberek lenyelték a kaput, mert igazságosnak hitték. Egy tanácsi család kapaszkodását nézni, amint kiszabadul abból a dobból, amit mindenki másnak elfogadtak, mindenki előtt bebizonyítaná, hogy ez soha nem volt igazságos.

Megkérdeztem, mi történt velem, hogy vajon hazamehetek-e valaha, láthatom-e újra anyámat és a bátyámat az asztal túloldalán, mintha semmi sem történt volna. Reva rám nézett, és nem öltöztette fel. Ha sikerül, mondta, és a város megváltozik, talán idővel hazaértek egy másik városba, mint amit elhagytál.

De ha kudarcot vallunk, mindenki ebben a pincében a kapuhoz sétál, és a családod valószínűleg mögöttünk jön. Azt mondta, hogy a tanács szemében már áruló vagyok. Hogy abban a pillanatban, amikor azok a kezek leszakítottak anyámról, abbahagytam az áldozat szerepét, és lázadóvá váltam.