Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

Mire az ég aranyszínre süllyedt, a város elvette a tanácsot a hatalomtól, csak azzal, hogy még egy napot nem engedelmeskedett nekik. Azok a felügyelők, akik ledobták az övüket, elvitték a hat családot és ugyanabba a fogószobába zárták őket, ahol a Drawn utolsó éjszakáikat várta, és senki sem emelte fel a kezét, hogy megállítsa.

Reva azon a platformon állt, ahol Holt azon a reggel állt, és a tömegnek elmondta, hogy valami új megépítése nehezebb lesz, mint a régi lebontása. Hogy lesznek viták, visszaesések, és olyan emberek, akik nem veszik el azt a hamis vigaszt, amit egy szabály pontosan megmondott, mennyit kell elveszíteni.

“Az igazi munka most kezdődik,” mondta, megtanulva megtartani a saját létszámunkat és megoldani a vitákat anélkül, hogy dob ölne helyettünk.

A tömeg hallgatta, és láttam, hogy az emberek bólintnak, megértve, hogy ma reggel csak az első órája volt valami sokkal hosszabbnak, mint egy felkelés egy téren. A következő éjszakák tele voltak a pince, romos raktárban. A városok tömegesek, hogy vitatkozzanak arról, hogyan tudna egy hely önmagát kormányozni tanács és kapu nélkül.

Az emberek tudni akarták, ki dönt róla, és ki bízhat meg bármilyen hatalommal az után, amit a gerinc tett az övékkel. Néhányan azt kiabálták, hogy minden tanácstagot maga kell elkísérni a kapuhoz, hogy megérdemlik, hogy érezzék ezt.

És Revis felállt a düh közepén, és azt mondta, ha átküldjük őket a kapun, egyszerűen azzé válunk, amit most lebonttunk, és hogy igazságnak kell lennie, ami nem táplálja ugyanazt az éhséget. A vita napokig tartott.

Végül a város úgy döntött, hogy a hat családot a falon át a mélyedésbe küldi ellátmányokkal, visszaút nélkül, ami nem volt tökéletes, és sok embert még mindig dühössé tett. De elvette a gerinct anélkül, hogy minket a többieket a dob forgatásává változtatott volna. Az a nap, amikor eltörtük a dobot, úgy tűnt, ez volt a legfontosabb dolog, amit valaha tettünk.

Reva a téren állította fel, ahonnan annyian elmentek, és mindenkit, aki elveszített valakit, meghívták, hogy sorba kerüljön.

Százak [köszörüli a torkát] jöttek.

Anyám ment először a családunkért, és egy kalapáccsal lecsapott a fa páncélra, és sírt, miközben az széttört. A bátyám ment a következő, arca keményen megfeszült, és újra meg újra megütötte, míg valaki gyengéden visszahúzta.

Amikor eljött a sorom, egyszerre éreztem erős elégedettséget és üres fájdalmat, mert a dob összetörése egyiket sem hozott vissza. Nem az apám, nem Pia, nem a kenyérnő, se egyik név sem a falon.

A törött darabokat három napig a téren hagytuk, hogy mindenki megnézhesse őket, aztán elégettük őket, és hagytuk, hogy a szél kivigye a hamut a falról. Anyám lassan kezdett jobban lenni, miután csatlakozott egy körhöz, amelyet Nessa hozott létre azoknak, akik kényeztették a saját szeretteiket a kapuig.

Még mindig rémálmokból ébredt, voltak reggelek, amikor nem tudott lenézni a saját kezére anélkül, hogy látná, hogy azok lazítanak az enyémben a küszöbön. De amikor mások is hordozzák ugyanezt a bűntudatot, kevésbé érezte magát egyedül benne.

Egy este azt mondta, hogy azt hiszi, egész életében hordozza a terhét, hogy ez a kapu felé vezet, de legalább most már megtanulja, hogyan kell hordozni anélkül, hogy kettétörne. A bátyám elkezdett együtt dolgozni Nessával, segítve neki a gyógyszereket csiszolni és a fájdalmakat ápolni. És lassan visszatértek a hangok hozzá.

Először kicsik, csak lélegzet formálódott, amikor a munkája fölé hajolt. De Nessa folyton rábeszélte. És egy este ő adta a nevemet.

Repedt, durva, alig érezhető. Ez volt az első szó, amit hallottam tőle azóta a nap, amikor Pia elment. Anyám az arcát a kezébe fogta, és sírt.

És a bátyám újra mondta, egyenletesen, mintha tesztelné, hogy megtartja-e. Hónapokkal később segítettem Revának tanítani a város új óráját, azokat az embereket, akik most biztonságban tartanak minket. A különbség egy embert védekezés és egy olyan szabály betartatása között, amely megemészti.

Ren mellettem dolgozott, megmutatta nekik, hogyan lehet valakit megölelni anélkül, hogy bántnánk. És a gyakorlatok közötti csendben néha arról beszélgettünk, kik voltunk azelőtt, hogy a dob irányította az életünket, és próbáltuk elképzelni, kivé válhatunk most, hogy nem ébredünk betegen minden hónap elején attól a félelemtől, hogy halljuk a saját nevünket.

A város folyamatosan találkozott, vitatkozott a gabonatermesztésről, az építkezésről, és arról, mit kell tenni, ha valaki megszegi az új szabályokat, amelyeket még mindig találtunk ki. Néhány idősebb ember morgott, hogy a dob rendben tartotta a dolgokat, hogy mindent megnehezítünk. És azokon a napokon ki kellett mennem, mielőtt olyasmit mondanék, amit megbánok.

Reva azt mondta, hogy a félelem miatt az emberek ragaszkodnak ahhoz, ami bántja őket, mert legalább ismerős volt, és a legjobb, amit tehetünk, ha nap mint nap megmutatjuk nekik, hogy egy másik út is kibírja. A rémálmaim soha nem szűntek meg teljesen. Néhány éjszaka még mindig anyám hideg kezével ébredtem, és a kapu fekete varrása, amely kitágult előttem.

És Nessa mondta, hogy az ilyen dolgok olyan mélységet vásnak bele, ami nem simítja meg, hogy valószínűleg sokáig hordoznám. De azt mondta, ez nem jelenti azt, hogy a jó napok ne nőhetnek fel a rossz napok között. És igaza volt, mert néha reggelente kimentem, és láttam, hogy a bátyám a kertben dolgozik, amit a kapu fölé ültettünk.