Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

Az egész teste annyira remegett, hogy tíz lépésről is láttam, és hallottam, hogy könyörögtem neki: “Kérlek, kérlek, ne.

Kérlek, ne kísérj oda.” Olyan hangon, ami nem hasonlított az enyémre, és elért hozzám.

Mindkét kezébe fogta a megkötözött kezeimet. A kezei olyan hidegek voltak.

“Szeretlek,” mondta.

“Szeretlek.

Sajnálom.” A bámőr elindított minket az északi kapu felé, miközben 300 ember figyelte a csendben, amit meg kellett tartaniuk.

Az a csend, ami lehetővé tette az egészet. Az a csend, amit egész életemben segítettem fenntartani. A vaskapu egyre nagyobb lett, ahogy haladtunk.

Láttam a fekete varratot, ahol az ajtók találkoznak. A sötétség a túloldalon. Anyám szorítása lazult, mert a küszöbön ki kellett nyitnia a kezét, és elengedni, mert ez volt a szabály.

Mert egy embert nem lehet egyedül átküldeni, és nem lehet visszatartani az esőben. Az ujjai elkezdtek lecsúszni az enyémről, és pontosan ekkor robbant fel a négyzet fehérré. Egyszerre füst szállt mindenhonnan, sűrű, sápadt és hirtelen, a tömeg széléről csattanó tartályokból ömlött fel.

Egy pillanat alatt már nem láttam a saját anyámat egy karnyújtásnyira is. Az emberek köhögtek, kiabáltak és ütköztek egymásnak. És valahol egy őr ordított a rendért.

És mindezek alatt hallottam egy hangot, ami a fülemhez közel állt, és egy világos szót mondott. Most hátulról ragadtak meg a kezek miatt. Egy penge átvágta a csuklóimon lévő zsinórt, és az leesett.

Aztán valaki felhúzott, áthúzott a vállán, és futni kezdett, mielőtt megértettem, hogy visznek, nem pedig a kapuhoz húznak. Minden lépésnél egy idegen hátának pattogtam. Kiszorult a lélegzetem.

A világ fehér füst, futó lábak és sikolyok kavarogása. Éles ropogások hallatszottak mögöttünk és még több kiabálás. De aki visz, aki hordott, sosem lassított, soha nem ingott meg, csak futott át a vakságon, mintha kívülről tudná a tér minden kővét.

A füst elvékonyodott, hideg levegő csapódott az arcomra. Most már a szűk sávokban voltunk a túloldalon. A legrégebbi épületek közötti kanyargós sikátorok, és a mentőm habozás nélkül körömbe lépett, átbújva olyan réseken, amikről sosem tudtam.

Eljutottunk arra a városrészre, amelybe senki sem léphetett be. Az öreg nővér omladozó negyedében, ahol a tanács szerint az épületek rohadtak, összeomlottak, a föld mérgezett volt, ahol gyerekkorom óta figyelmeztettek, hogy soha ne lépjek be.

A mentőm egyenesen belefutott egy ajtón, amely zsanérjairól lógott egy lezuhant gerendákkal borított padlón a sarokban lévő nyílásba, amit soha nem láttam volna, majd lement egy létrán a hűvös, nedves sötétbe, amely föld és lámpaolaj illatát árasztott, egy pincébe, amiről nem is tudtam, hogy a világ alatt áll, ahol egész életemben éltem.

Alul egy széles, alacsony szoba volt, amelyet lezárt lámpások világítottak meg, hat-hét ember várakozott, asztalokat pedig kötésekkel, csomagokkal és szerszámokkal terítették. Egy sötét hajvágású nő lépett előre, a megmentőm leengedett a válláról, a karjaiba vett, majd egy összehajtott takaró raklapra fektetett a falhoz. Minden részem remegett.

Nem tudtam megállítani. Folyamatosan vártam a kaput, a sötétséget, a leereszkedő csavart.

És helyette ott volt egy idegen állandó arca felettem, és a kezei, akik ellenőrzöttek sérüléseket, amiket többnyire nem tapasztaltam, mert ellentétben a régi módszerrel, amit néztem, senki sem érintett hozzám, csak a csuklóimhoz kötözni, ez volt a kapu kegyelmé, mindig azt mondták, tiszta, vértelen, mintha valakit a sötétbe vezetnének, és mögötte zárnának, kedvesség lenne, mert nem hagyott Mark, láthattad, hogy a vágott hajú nő a szemembe nézett, és azt mondta, hogy a neve Reva, halkan, egyenletes hangon mondta, hogy ők egy ellenállás, akik évek óta titokban dolgoznak, figyelik a rajzokat, gyűjtötték a bizonyítékokat, várva a megfelelő hónapot és a megfelelő személyt, hogy élve visszahúzza a kapun.

Azt mondta, engem választottak. Elég fiatal vagyok ahhoz, hogy meggyógyuljak, mondta, és elég idős ahhoz, hogy kiálljak azon a négyzeten, és elmondjam mindenkinek, amit láttam. Azt mondta, apám két évaddal ezelőtt készült rajza annyira egyértelműen volt kitűzve, annyira nyilvánvalóan büntetés a vízvitáért, hogy bárki, aki még hajlandó megnézni, láthatja az egészet, olyannak tűnt.

Alig tudtam követni a szavait. A füleim csengtek, és az elmém folyton visszacsúszott anyám hideg kezeire, amelyek lazítanak az enyémeken. Rávettem magam, hogy megkérdezzem az egyetlen dolgot, ami számított.

Anyám, mondtam, a bátyám, most veszélyben vannak? Miattam Grieva arca komolyatté vált, és nem lágyította meg. Őszintén elmondta az igazat.

A tanács megbüntetné a családomat, hogy megijesztsen bárkit, aki talán segíteni akar az ellenállásnak. Nagyon valószínű, hogy a következő rajzon anyám nevét vagy a testvéreimet is figyelmeztetnék. De ha ma este idehozzuk őket, mondta, az egyenesen ebbe a pincébe vezetné a felügyelőket, és mindenkit ott és mindazt, amit építettek.

Tizenöt volt. Ez a szoba volt az egyetlen, ami volt náluk. A védelme előbb kellett megtörni egyetlen mentés előtt.

Még az enyém is, még most is. Rosszul éreztem magam, amikor ezt hallottam. Beteg vagyok, hogy a családom ma este nagyobb veszélyben van, mert ezek az emberek megmentettek.

De megértettem a formáját. Ha a felügyelők megtalálták ezt a helyet, az ellenállás meghalt, és ezzel együtt minden esély is megszűnt a rajzok végére. Reva óvatosan a karomra tette a kezét, és azt mondta, már dolgoznak azon, hogy megvédjék a családomat, de időbe telik, és az idő az egyetlen dolog, amiből egyikünknek sem volt túl sokat.