Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

Akár én választottam, akár nem, nem volt csendes élet, amibe visszacsúszhattam volna. Nincs színlelés. Az egyetlen választásom az volt, hogy jól harcoljak-e, vagy mégis elfognak.

Kegyetlen dolog volt valakinek mondani, akit előző nap majdnem átküldtek a kapun. De rájöttem, hogy a brutális igazságot akarom jobban, mint a kedvességet, és bólintottam, hogy megmutassam neki, értem, még ha a megértés nem fájt kevésbé a mellkasom. Aznap egy nő, aki nagyjából az anyám korosztályában volt, és leült hozzám.

Azt mondta, hogy a neve Corin, és hogy a gerincen született, tanács lányaként, mielőtt a sajátja ellen fordult.

Hangja csendes és nyugodt maradt, miközben elmondta, hogy az unokatestvérét két éve vonták le, mert nem volt hajlandó feleségül venni egy tanácsi fiat, és hogy a család kötélre zárt sorában állt, és nézte, ahogy a rokonai a szükséges csendet tartják, miközben az unokatestvért a kapuhoz vezették.

Aznap este megértette, hogy a családja nem csak a rajzokkal jár. Azt mondta, ők etették a dobot. Ugyanazon az éjszakán elhagyta a gerincet, és olyan embereken keresztül találta az ellenállást, akik észrevették, hogy veszélyes kérdéseket tesz fel.

Azóta nem beszélt a szüleivel. Néhány napon ez volt a legnehezebb rész, bevallotta, tudva, hogy anyja és apja még mindig havonta a jó székekben ülnek, és kényelmesen hallgatnak, miközben ő egy pincében bújt el, és ellenük esőt tervez. De azt is mondta, hogy most jobban aludt, mint valaha a gerincen.

Mert legalább most valami gonosz dolog leszombolása ahelyett, hogy porolja és köré terítette volna az asztalt. Corint hallgatva végre rám telepedett az a teljes formája, amibe beleestem. Sosem mehettem haza abba az életbe, ami volt.

Sosem tudnának az útunkon járni anélkül, hogy ne üldöznének. Sosem ülhettem volna vacsorázni anyámmal és a néma bátyámmal, mintha a nevem sosem jött volna ki a dobból. A városban vagy halott voltam a kapun túl, vagy áruló voltam, aki rejtőzködött.

És mindkettő azt jelentette, hogy elvesztettem őket. Olyan emberekhez csatlakoztam, akik a világ legbefolyásosabb családjait próbálták ledönteni. És ha veszítünk, mindenki, akit szerettem, megfizetne érte.

Az egész súlya egyszerre rám nehezedett, és sírni kezdtem. Nem a csendes fajta, hanem olyat, ami az egész testedet megrázza. Nessa eljött, leült hozzám, és nem mondta, hogy minden rendben lesz, vagy nem próbált lebeszélni róla.

Csak átadott egy kendőt az arcomra, és ott maradt, amíg kiengedtem. És a tiszta, egyenletes jelenléte, amely nem kínált hamis vigaszt, többet segített, mint bármilyen ígéret. Aznap délután nagy részét sírtam, gyászolva apámat, Piát és azt a lányt, aki még a nevem előtt voltam, miközben Nessa mellettem ült, és hagyta, hogy gyászoljak.

A harmadik napon Ren felvitt a romos épület földszintjére a pincé felett, ahol kiürítettek egy helyet az edzésre, és elkezdett megtanítani, hogyan tartsam életben magam, hogyan törjek meg a csuklómról, hogyan leüljek és mozogjak, ha valaki rácsap, hol csapjak, ha egy börtönőr rám ér.

A bordáim még mindig fájtak a mezőbe eséstől, és minden mozdulat fájt. De türelmes volt, ugyanazt a mozdulatot újra és újra megmutatta, amíg a testem meg nem emlékezett rá. Folyton azt mondta, amikor minden rosszul sül el, nem ha van.

Máris tudta, hogy a terv valahol szétesik, és nekem a kezemre és lábaimra lesz szükségem, mint bármilyen ügyes tervre. Belevetettem magam, mert a elfoglalt maradás megakadályozta, hogy elképzeljem anyám hideg ujjait a kapunál.

Corin éjszaka a város csendes peremén vitt ki, és megtanított, hogyan mozogjak a tömegben anélkül, hogy egyetlen szemet sem vonnék, hogyan kell úgy járni, mintha a helyem lenne, hogyan kell átcsúszni egy börtönőr látóterén. Mindezt tanács lánya volt, miközben egy házban lopakodva járkált őrökkel.

És most arra használja, hogy kémkedjen azok után, akik akaratlanul tanították neki. Órákat töltöttünk guggolva a sötétben, tanulmányozva a felügyelő járőrös útvonalait, amíg meg nem tudtam mondani, hol lesznek mindegyik bármelyik órában. A tér egész elrendezése beégett az elmémbe.

Minden kapu, rés és vaksarok, minden hely, ahol valaki elbújhat vagy menekülhetett. Reva betanította a Ridge család szokásait, amíg meg nem tudtam, melyik kelik korán és ki alszik későn, ki kísérővel sétál, és ki egyedül. Milyen úton haladtak le mindannyian a jó házaktól a térig.

Nyolc nappal a rajzolás előtt Reva összehívta mindenkit, és szétterítette a kész tervet az asztalra.

“A dobokat a ceremónia alatt cseréljük,” mondta.

“És az igazi dobnak nincs hamis padlója, így a sorsolás őszinte lesz, először emlékezik valakire.

Miközben a csere zajlik, a zászlók leereszkednek a négy tetőről, és a kiáltók áthaladnak a tömegen a másolt oldalakkal.” Felemelte az igazi dobot az asztalra a hamis mellett, és még közelről sem tudtam megkülönböztetni őket.

Ugyanaz a szemcse, ugyanaz a réz, ugyanaz a főtengely, ami ugyanazt a gurulási hangot adta ki. Bram még egyszer megmutatta mindenkinek, hogyan rejti el az igazi dob a súlyozott zsetonjait, és hogy az igazi dob minden névnek ugyanazt az esélyt adja. A tervhez hatan egyszerre kellett mozogni.