Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

A vas kitépte és megolvadt, kezei a földben voltak, szája mozdult, miközben olyan szavakat gyakorolt, amiket senki sem kényszerített neki. Újra tanult beszélni. Anyám néha nevetni kezdett a körével.

Igazi nevetés. Az a nő hangja, aki korábban volt, a félelem felfalta őt. És ahogy látom, ahogy ketten visszatalálnak, először hittem el az életemben, hogy nemcsak túléljük azt, amit velünk tettek, hanem valami olyasmit építünk a törött darabokból, amit egyetlen dob sem választhat meg.