Miután apámat átvitték a kapun, anyám abbahagyta az evést, és a bátyám abbahagyta a beszédet. Aztán a gondnok meghúzta a nevemet, és kénytelen volt engem ugyanabba a sötétségbe vezetni. Azt hittem, végeztem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy valaki más is figyelte a dobot.

Egy fiatalabb nő jött át tiszta vízzel és összehajtott rongyal. Bemutatkozott, mint Nessa, és elkezdte tisztítani a halántékomon lévő karzsolást, ahol a köveket ütöttem, amikor elestem. Ő gyógyítóként tanult, mondta nekem, mielőtt három éve az idősebb testvérét vonzták.

És azóta is tanult egyedül, mert itt lent mindig valakinek javításra volt szüksége. Kezei gyengédek voltak. Néztem, ahogy a többiek a pincében csendes gazdaságossággal mozognak, mint egy olyan csoport, amely már százszor csinálta ezt, csomagokat ellenőrizve, suttogva.

Egy ember tisztította a füsthöz használt tartályokat. Egy nő, aki egy kopott naplóba ír lámpás fényében. Senki sem pazarolta el az érzelmeket.

Senki sem beszélt hangosabban, mint kellett volna. Nissa befejezte a halántékommal, egy csésze meleg dolgot nyomott a kezembe, és azt mondta, igyak. Hogy sokkot kaptam, és szükségem van a melegre.

A következő néhány órában a többiek egyenként jöttek, hogy leüljenek hozzám, és elmondják a nevüket és azt, hogyan kerültek ide. Egy széles, csendes férfi, Bram, aki korábban milright, elmondta, hogy a feleségét egy hónappal azután vonták el, hogy felállt egy gabonaülésen, és megkérdőjelezte, miért nem zsugorodnak a tanács boltjai rossz szezonban.

Egy szürke szemű nő elmondta, hogy az apját a tavaszhoz vonták, miután megtagadta, hogy eladja gyümölcsösét egy tanácsi háznak. Mindenki abban a pincében elveszített valakit egy rajz miatt. Mindegyikük észrevette, hogy a gerincen lévő hat család soha nem volt füst, sosem választott, soha nem kényszerített arra, hogy bárkit is elkísérjenek a kapuig.

Reva velem ült, miközben a többiek beszélgettek, és egy idő után mesélt a saját szüleiről. Az anyja hat évvel ezelőtt megkérdőjelezte a tanács döntését egy városi gyűlésen, és már a következő hónapban kiválasztották. Az apja hangosan mondta, hogy furcsa az időzítés, és a következő évadban húzták le.

Reva 17 éves volt. Azóta építi ezt az ellenállást. Név szerint, bizonyíték bizonyítékra, várva egy pont ilyen éjszakára.

Lassan és óvatosan segített felállni, mert az egész testem fájt, és átsétált a pincén egy falhoz, amire még nem néztem. Padlótól a plafonig borította papírt, nevekkel, dátumokkal és szűkös kézírással, vonalakat rajzoltak közöttük, jegyzetek zsúfoltak minden margóban. Leolvastam a rovatokat, és szinte minden nevet felismertem.

Az évek során néztem embereket a kapuhoz sétáltak, és mindegyik mellett volt ok, vitatkoztak a vízjogokról, megtagadták az ültetvény eladását, beszéltek a gabonagyűlésen, megkérdőjelezték a tizedet, túl közel álltak egy tanács lányához, akit egy önkormányzati fiú magának akart.

A minta olyan egyszerű volt, így kibontva, olyan nyilvánvaló, hogy valami düh és szégyen között éreztem, szégyelltem, hogy egész életemben ott álltam azon a téren, és hagytam, hogy a csend meggyőzzön, hogy ez véletlenszerű. Reva olyan csoportokra mutatott, ahol egész családok egymás után húzódtak, évek alatt eltűntek, bárki, aki haragot vagy emléket hordozhatott előre.

Megmutatta azokat az oldalakat, amiket ellopott tanácsi könyvelésekből másoltak le. Feljegyzések arról, hogy az ültetvények, malmok és földek ugyanabban az évszakban gazdát cseréltek, amikor a tulajdonosaik is elhúzták. A sorsolás sosem arról szólt, hogy a számaink stabilak maradjanak – mondta.

Soha nem volt a túlélésről szó. Arról szólt, hogy hat családot gazdag maradjon, és mindenki más túl félt legyen ahhoz, hogy megszámolja. Egy velem egykorú lány jött hozzá, egy tányér lapos kenyeret és egy pohár vizet vitel, és leültette mellém.

Azt mondta, hogy a neve Ren, és hogy Reva a nővére. Próbáltam enni, mert Nessa azt mondta, tartsam fel az erőmet, de a torkom mindig beszorult, és csak néhány falatot sikerült ennem.

Ren keresztbe tett lábbal ült a padlón velem szemben, és elkezdte magyarázni, hogyan működik az ellenállás, hogyan térképezték fel a rajzokat és tanulták meg a város rutinjait anélkül, hogy valaha is elkapták volna. Mindezt ugyanazzal a laza színvonalú hangon, amit egy ember az időjárás leírására használna. Csak 14 éves volt, de száz évesnek tűnt.

Azt mondta, 8 éves kora óta nézi, ahogy emberek sétálnak a kapu felé. Hogy megtanulta felismerni, ki lesz a következő rajzoló, mielőtt megtörtént.

Azáltal, hogy észrevette, ki vitatkozott, kinek van valami, amit a gerinc akart, ki állt túl magasra egy gyűlésen, azt mondta, kilenc éves volt, amikor megértette, hogy a saját szüleit azért kísérték a kapuhoz, mert megszólaltak, nem a város javára. A kezei végig tökéletesen stabilak voltak, amíg beszélt.

Rájöttem, hogy hat éve volt kibékülni azzal, amit ma este kezdtem megérteni, és hogy a béké, amit elért, kemény, hideg, hasznos dolog volt. A Zestonoknak 12 évre visszamenő felleve, mondta Ren. Olyan nyilatkozatok azoktól, akik látták a tanács családjait lakomázni bizonyos rajzok után.

A számlálások azt mutatják, hogyan nőtt a gerinc. Minden évszakban a többiek egyre soványabbak lettek. De volt egy dolog, amit soha nem tudtak saját szemükkel bizonyítani, és pontosan így dolgozott Hol.

A dob. Valakire volt szükségük, aki elég közel állt elöl, hogy lássa, ahogy a karja mélyre hatol, és az ujjai kutatnak. Valaki, aki volt a név és élt.

Szükségük volt rám. Aznap este ágyat raktam a sarokban, és ott feküdtem, testem kibújva, az elmém nem állt meg. Minden alkalommal, amikor becsuktam a szemem, láttam, hogy anyám hideg kezei lazítanak az enyémen a küszöbön.