Kinyitottam. Az első oldal egy kórházi űrlap fénymásolata volt. Az első dolog, amit a levélfejlet előtt, a randevú előtt felismertem, az a saját aláírásom volt. Négy oldal. Az első az volt, amit reggel 4:10-kor írtam alá. Orvosi tanács ellenére bocsátás. A nevem egy alig ismert kezemben, szűkös és ferde. Apám tömbbetűi az okok dobozában: családi esemény. És mindenekelőtt a diagnózis területén, amit az éjszaka végén gépeltek be: szinópia, arcüreg-takokardia, stimuláns toxikusság, amfetamin szurnó pozitív, megerősítés előtt, hipokalémia, kiszáradás.

Kétszer is elolvastam. Minden sor minden szavát elolvastam. Az a kifejezés, amit tíz éven át hordtam, az, amit anyám mondott, hogy leírják, nem volt ott. Nem étkezési zavar. Nem étkezési zavar, nem ilyesmi.

A diagnózis alatt Tammy egy kézzel írt jegyzetet tett a margóba. Olyan kedves, amit a nővérek akkor adnak hozzá, ha valamit akarnak a nyilvántartásban, amire a nyomtatványon nincs doboz. A gyógytornász könnyes, mondja, hogy a család szombaton rá van szüksége.

A második oldal egy levél volt. A St. Bridget’s Medical Center, Szociális Munka Tanszék, 2016. május 26-án címezve a szüleim házában, Beaver Creekben. A borítékot rá volt rögzítve, és a borítékot kinyitották, tisztán vágva a tetején egy levélnyitóval, ahogy anyám mindent kinyitott.

Tisztelt Halverson asszony, május 20-án történő távozása előtt nem tudtunk elvégezni a szociális munkás értékelést. Azóta a megerősítő laboratóriumi vizsgálatok fentominet azonosítottak. Szeretnénk beszélni Önnel a látogatás körülményeiről. Kérjük, a lehető leghamarabb vegye fel a kapcsolatot irodánkkal a lehetőségeken.

Nem tudtam, mi az a fentomin. Nem egészen. Tudtam, hogy ez egy diétás gyógyszer. Tudtam, hogy ez egy olyan klinikából származik, amelynek neve például egy spa volt. A harmadik és negyedik oldal csitták voltak. Pinnacle Wellness, Centerville, Ohio. 2016. február 12., irodai látogatás, Fentmine, 30 napos ellátmány. 2016. április 15-én folytatás, Fentmine, 30 napos ellátmány. A beteg neve: Carol Halverson.

“Ez a levél nekem szólt,” mondtam.

“Kinyitotta, amikor megtaláltam,” mondta Nolan. “Minden a mappában össze volt kötve, gumiszalaggal, mint egy fájl.”

Az asztal túloldalán nem szólt semmit. Nem magyarázta el a nyugtákat. Ő engedett, hogy odamenjek. Már a második oldal befejezése előtt odaértem. De mindenesetre rávettem magam, hogy a negyediket olvassam, az aljára a kis sorig a saját részlegekről, mert ha abbahagyom az olvasást, fel kell néznem. Megköszöntem neki. Nem tudom, mire. Azt mondta, ha kérdéseim vannak, reggelig egy autópálya melletti szállodában lesz, és bármit, amit tud, hangosan elmond bárkinek, ha erre kerül. Aztán az asztalnál hagyott nyitott mappával, és az érintetlen kávéja kihűlt. Ott ültem, amíg egy lány meg nem jött, hogy letörölje az enyém melletti asztalt.

Aznap este az ágyamon ültem, a cipődoboz mellettem, még mindig zárva, és kinyitottam a laptopomat, ugyanazt a laptopot, amit egy sporttáskában vittem ki a házból, és begépeltem a fentine szót. Egy vényköteles étvágycsökkentő, egy stimuláns, amely kémiailag kapcsolódik az amfetaminhoz. Gyakori mellékhatások: gyors szívverés, álmatlanság, remegés, szájszárazság. Pozitív eredményt eredményezhet amfetamino vizeletvizsgálaton. A kiszáradással vagy böjttel együtt alacsony káliumszint és szabálytalan szívritmus kockázata. A tünetek általában néhány napon belül elmúlnak a gyógyszer abbahagyása után.

Néhány nappal azután, hogy megállt. 2016 júniusára gondoltam, egy disztribútorok hajnali 3-kor, a kezem stabilan a szkenneren volt. Két héttel azután, hogy kiléptem anyám házából, és azt gondoltam: “Ez az, amit a távozás okoz.”

Felhívtam Paige-et. A második csengőre felvette, félálomban.

“Emlékszel, amikor a kezem abbahagyta a remegést azon a nyáron?”

Egy szünet. Hallottam, ahogy felült. “June. A kezeid júniusban abbahagyták a remegést.” A hangja teljesen ébredt fel. “Elma. Emlékszem, azt hittem, azért, mert végre kijutottál.”

“Én is így gondoltam.”

“Mi van a mappában?”

“Holnap elmondom. Előbb meg kell néznem valamit.”

Letettem a telefont, és kinyitottam a cipődobozt. A csuklópánt fent volt, most törékeny, a nevem kihalvány pontmátrixban volt nyomtatva, alatta a levél még mindig összehajtva, még el nem küldve. És az alján, oldalán, a fehér üveg. Felvettem, és a kupak úgy működött, mint mindig, negyed darabot, kilenc tabletta benne, kerek, fehér, egy árnyalattal kisebb, mint egy aszpirin. Az egyiket a tenyerembe emeltem, és a lámpa alatt tartottam. Volt rajta egy kód. Betűkkel és számokkal. Ezt az üveget két államon és hét éven át cipeltem, és soha nem néztem még tablettát sem. Nem aludtam.

Vasárnap reggel elmentem a polgármesterhez a Kalamazoo Avenue-n, és a gyógyszertárnál vártam egy intellit felvevő férfi mögött. A gyógyszerész egy anyám korú nő volt, aki olvasószemüveget viselt a láncon. A névtábláján Gail állt. Letettem az üveget a pultra, és megkérdeztem, meg tudná-e mondani, mi van benne. Nem kérdezte meg, miért. Egy tablettát cselekményezett egy papír mezőre, tollkupakkal forgatta meg, és felolvasta a kódot a számítógépére. Kevesebb mint egy perc volt.

“Itt Fentmine.” Felnézett a szemüveg fölött. “Csak receptre írható. Ki adta neked ezeket?”

Még nem mondtam ki hangosan. Nolan számára nem. Nem Paige-nek. Nem magamnak.

“Az anyám.”

Gail egy pillanatig tartotta a szemem. Aztán megtette a legkedvesebb dolgot, amit valaki hosszú idő óta tett értem: visszafordult a képernyőjéhez anélkül, hogy megváltoztatta volna az arcát.

“Szeretnéd, hogy ezt kinyomtatjam neked?”