“Nekem nincs.”
Ezen gondolkodott. “Rendben,” mondta, és leült.
Tettem egy tányért elé a kezébe. Egy Brooke előtt, egy előttem a saját konyhaasztalomnál, nyitott ablakon East Townra, és valakinek a kutyája két yarddal arrébb ugat. És két ember előtt ettem. Nem ettem autóban. Senki sem nézett a tányéromra. Senki sem szólt arról, mi van rajta.
“Gyorsan eszel,” mondta Hazel.
“Lassan tanulok enni.”
Brooke nevetett. És ez volt az első alkalom, hogy 10 év után nevet. És a telefonjáért nyúlt, hogy elkapja. Hazel ragadta meg először, és lefotózott rólam sziruptal az államon. Elmosódott. Az arcom fele nincs a képből. Ez az egyetlen fényképem magamról, amit idén megőrztem. És a hűtőn van, egy mágnes tartva, alatta semmi nincs írva.
10 évvel ezelőtt anyám azt kérte, hogy ne haljak meg azon a héten. Nem tettem. Még 10 évbe telt, mire elkezdtem élni. Így néz ki. Három tányér, egy homályos fotó, és senki sem számol.
Ha valaha is el kellett hagynod egy olyan családot, amely csak azt számolta, amit súltál, és sosem azt a súlyt, amit cipeltél, remélem, megtalálod a saját konyhaasztalodat.
Köszönöm, hogy végighallgattad a végsőkig. Találkozunk a következő pillanatban
