“Van 3 hetünk, bármi is kell.” Aztán leengedték hozzám, miközben a varrónő elment további tűket keresni. “Te vagy az egyetlen, aki még mindig nem áll kész.”

Nem az egyetlen, aki még mindig nem vékony. Nem vagy kész? Mintha én választottam volna. Aznap este vacsoránál a tányéromra nézett, mielőtt felvettem volna a villámat, és azt mondta: “Ezt csináljuk?” Apám a témát a springborói időjárásra tette, ahol a fogadás volt. Négy falatot ettem, a többit pedig eltolta a mást. Később rájöttem, hogy inkább egyedül eszem a szobámban, mint az asztalnál, és nem gondoltam arra, miért.

Brooke 10 óra után írt nekem. “Ne hagyd, hogy a fejedbe hatoljon. Ő is velem is ugyanezt tette.” Háromszor olvastam. Nem tudtam, mit jelent ez ugyanez. Azt hittem, komolyan gondolta a megjegyzéseket. Azt hittem, a mérlegre gondolt.

Másnap reggel, a kávébögrém mellett két fehér tabletta volt egy helyett. “A ruha—nem fog magától befogadni,” mondta anyám, és felvette a telefont.

Két hét két tablettával. Aztán május 19-én, csütörtökön az utolsó próba. Azóta nem ettem, mióta előző este. Azt mondtam magamnak, hogy ez stratégia. A Marchettes hátsó szobája meleg volt, és a varrónő térdre erepent a szegélyem előtt. És valahol a második tűkészlet környékén a szívem elkezdett csinálni valamit, amire nem tudtam egy szót. Nem gyorsan, nem rosszul ugrott fel egy lépcsőn, és elkapja magát.

A tükör összeszűkült. Az élek elszőszedtek. Emlékszem, ahogy a szomszéd szobában lévő varrógép megállt. Emlékszem, hogy egy kitűző a csípőmbe ment, amikor leereszkedtem. És emlékszem, hogy anyám hangja hallott felettem, nem pánikban, majdnem bosszúsan, és azt mondta a varrónőnek: “Jól van. Ő csinálja ezt.” Soha nem csináltam ilyet.

“Asszonyom, hívja a 911-et.”

“Először az apját próbáljam.”

Még mindig apámat tárcsázta, amikor a varrónő maga hívta. Visszajöttem a mentővel. Pántok a mellkasomon, matrica a kulcscsontom mindkét oldalán, egy kék egyenruhás férfi néz egy képernyőt. Azt mondta a vezetőnőnek: “A pulzusszám 150. Kérdezd meg az anyát, mit szed.” Vitaminokat akartam mondani. Azt akartam mondani, hogy kérdezzem meg őt. A szám nem működött.

St. Bridget’s Medical Center, Dayton belvárosa. Függönytér, nem egy szoba. A mennyezet azok a fehér csempék voltak apró lyukakkal, és megszámoltam őket, mert ez volt az egyetlen, amit tudtam irányítani. [felfújás] Egy Tammy nevű nővér kötést tett a csípőmön lévő lyukra, és óvatosan megkérdezte, hogy vettem-e valamit.

“Vitaminok,” mondtam. “Anyám klinikájáról.”

Ezt leírta. Megkért, hogy írjak alá egy jegyzettáblapot, beleegyezést a kezelésre, és egy második oldalt, amelyen a kórház beszélhet a szüleimmel. Apám biztosításán voltam. Aláírással anélkül, hogy elolvastam. Bármit aláírtam volna, ami becsukja a szemem.

Az orvos egy magas férfi volt, akinek olvasószemüvege ősz hajba volt húzva. Dr. Parin. Leguggolt, hogy ne kelljen felemelnem a fejem.

“Elma, őszinte legyél velem. A képernyőd pozitív volt stimuláns miatt. Szedtél ma valamit a vitaminokon kívül?”

“Nem.” A hangom kicsi volt, és utáltam. “Csak azokat.”

Egy pillanatra úgy nézett, mint Paige, egy másodperccel tovább nézve, mint amennyire szüksége lett volna. Aztán azt mondta, beszélni akar a szüleimmel, felállt, és a függöny résein át néztem, ahogy követik őt a folyosóra. Elég közel voltam ahhoz, hogy halljam. Az első dolog, ami anyám szavából jött, nem az volt: “Mi baja van vele?”

“Jól lesz szombatra, vagy ez az egész hétvégét elveszi?”

Dr. Parin valami mélypontot mondott, amit nem tudtam elfogni. Anyám megfordult, pontosan 1 másodpercig nézett rám a résen keresztül, majd behúzta a függönyt. Már régóta távol voltak.

Amikor visszajöttek, már majdnem 11 óra volt. A mellettem lévő monitor stabilabbá vált, és hagytam magamnak, hogy elhiggye, ez azt jelenti, vége. Anyám egy lépéssel az ágytól állt. Nem ült le. Nem érintett hozzám. A telefonja a kezében volt, képernyő világított, és láttam, hogy az ülőhely nyitva áll rajta.

“Mit mondott?” kérdeztem.

“Sok mindent mondott.” A lábam előtt lévő takarót igazította anélkül, hogy az arcomra nézett volna. “Pihenj.”

“Anya—”

Apám mögötte állt. Soha életemben nem emelte fel a hangját, és most sem. “Csak bírd át a szombatot.”

Aztán anyám megkérdezte Tammy-t, mennyit nyomok. Tammy azt mondta, hogy ezt nem fogja megosztani. Anyám amúgy is írt valamit a telefonjába. Nem sírtam. Ezt akarom rögzíteni. Ott feküdtem, néztem a mennyezeti csempéket, és kiszámoltam, hány óra van hátra szombatig. És nem sírtam.

Hajnali 1 körül anyám egész este először húzta a széket az ágyhoz, és leült.

“Figyelj rám alaposan.” A hangja lágy és közel volt, és nem hallottam ilyen lágyan gyerekkorom óta. “Azt hiszik, ezt te tetted magaddal.”

Nem értettem.

“A teszt. Diétás tablettákat mutat. Azt hiszik, hogy gyógyszereket szedsz, hogy beleférj a ruhába, és számukra ez étkezési zavar. Ezt írják le.” Hagyta, hogy ez leüljön. “Jön egy nő 7-kor, egy szociális munkás. Ha úgy dönt, hogy veszélyt jelentesz magadra, akkor tarthatnak. [fújás] 72 óra pszichiátriai osztályon. Érted, mit tesz ez a rekordoddal, a jövőddel?”

“A vitaminok?” Azt mondtam. “Azok, akiket te—”

“Vitaminok, Elma.” Úgy mondta, mintha valamivel vádoltam volna meg. “Ez arról szól, mit nem ettél.”