“Jó gyerek volt, aki rossz döntéseket hozott. Az apja, a bátyám, amikor Andreas 15 éves volt, meghalt. Nincs férfi példakép, tudod. Rossz társaságba került. 19 évesen kezdett drogot árulni a szervezetnek.”
Kortyolt a kávéjából.
“Próbáltam figyelmeztetni. Azt mondta neki, hogy ezek az emberek veszélyesek. Hogy nem tűrik el a hibákat. Azt mondta, óvatos volt. Azt mondta, csak annyit kell keresnie, hogy egyetemre menjen, aztán kijut.”
“Mi történt?”
“Ő kapzsi lett. Elkezdtem kivágni a terméket és elpakolni a különbséget. Azt hittem, senki sem veszi észre. De Demetri Stavros mindent észrevesz.”
Nikos hangja keményen szólt.
“Egy sikátorban találták meg Atoria-ban. Verd agyon baseballütővel. Ott hagytam, mint a szemétet.”
Egy pillanatig csendben ültünk.
Ekkor Nico azt mondta: “Ekkor döntöttem úgy, hogy bármennyi időbe is tart, elpusztítom ezeket az embereket. Így elkezdtem nézni, hallgatni, emlékezni, várni a megfelelő pillanatra. És most van itt a pillanat.”
“Most van itt a pillanat,” erősítette meg.
A drótfelszerelés kifinomult volt, szinte láthatatlan, ha megfelelően helyezték el.
Órákig gyakoroltunk, hogy Nikos természetesen mozogjon anélkül, hogy elárulná a jelenlétét.
Visszament dolgozni a bárjába, munkaidőben a rádiót viselte, rögzítve a szervezet tagjainak beszélgetéseit, akik gyakran jártak az üzletébe.
“Gyanakodni fognak,” figyelmeztette Mitchell ügynök az egyik tervezési ülésen. “Tudják, hogy segítettél a célpontjuknak megszökni. Ők figyelni fognak rád alaposan.”
Nico komoran mosolygott.
“Hadd nézzék. 30 éve játszom a barátságos pultost. Még egy darabig meg tudom csinálni.”
Az első napon a bárban ültem a két utcával arrébb a megfigyelő furgonban, és hallgattam Nikos vezetékének híreit.
Az én feladatom az volt, hogy figyelemmel kísérem a beszélgetéseket, értesítsem a taktikai csapatot, ha bármi baj történik, és dokumentáljam mindent, ami hasznos az ügyészség számára.
Nikos 16 órakor nyitotta meg a bárt, mint mindig.
Az első vásárlók törzsvendégek voltak, akik sportról beszéltek és panaszkodtak a munkájukra.
Normális bárbeszélgetés.
Aztán 18:30-kor Petros lépett be.
Ugyanaz, aki aznap este követett a fürdőszobába.
Az egész testem megfeszült, miközben hallgattam a hírcsatornát.
Görögül Petro azt mondta: “Nikos, barátom.”
“Jó látni téged, Petro. Mit hozhatok neked?”
“Uso, egy információ.”
Egy szünet következett.
El tudtam képzelni, ahogy Nikos tölti az italt, arca nyugodt és semleges volt.
“Milyen információ?” Nikos óvatosan kérdezte.
“Arról a férfiról, aki azon az éjszakán itt volt. Az FBI ügynök. Figyelmeztetted, ugye?”
“Nem értem, mire gondolsz.”
“Ne játssza a hülyeséget. Megtaláltuk a szalvétát, amit adtál neki. Azt, amire görögül van írva a figyelmeztetés. Honnan tudtad, hogy olvashatja?”
A szívem hevesen vert.
Ez már most félrefelé fordult.
A furgonban Mitchell ügynök telefonon beszélt a taktikai csapattal, készen arra, hogy szükség esetén belépjen.
Nico nyugodtan mondta: “Nem tudtam, hogy olvasni tudja. Most láttam, hogy hárman farkasként néztek őt. Azt hittem, valami bajban van. Görögül írtam a jegyzetet, mert azt hittem, talán görög. Lehet, hogy elég megérteni ahhoz, hogy megértsem az üzenetet.”
“Miért törődnél egy idegennel?”
“Mert bárt vezetek, nem gyilkossági helyszínt. Nem akarok holttesteket a létesítményemben. Rossz az üzletre.”
Hosszú csend volt.
Aztán Petro nevetett.
“Mindig az üzletember. E Nikos. Érthető. De Dimmitri holnap, délután 15:00-kor a raktárban akar veled beszélni.”
“Ott leszek,” mondta Nikos egyenletesen.
Miután Petro elment, Nikos nyugodt maradt, további 3 órán át szolgálta ki a többi vendéget, mielőtt bezárt.
Amikor aznap este visszaért a biztonságos házba, én vártam.
“Ez veszélyes volt,” mondtam. “Petro gyanúsít rád.”
“Petro mindig mindenkit gyanakod. Ez az ő dolga.”
Nikico töltött magának egy italt.
“Holnap a raktárban az a lényeg. Ott lesz Dimmitri. Ahol az igazi beszélgetések zajlanak. Ez az, amire szükségünk van.”
“Túl kockázatos. Lehet, hogy átkutatnak, megtalálják a drótot.”
“Lehet,” értett egyet Nikoš. “De nem vártam 10 évet, hogy most visszalépjek.”
Másnap taktikai csapatunk volt az atoriai raktár körül.
Nikos a drótot viselte az övcsatjában rejtve, szinte lehetetlen volt észrevenni, még alapos átvizsgálás után is.
Újra ültem a megfigyelő furgonban, és hallgattam, ahogy Nikos pontosan 300-kor lépett be a raktárba.
“Nikos, köszönöm, hogy eljöttél.”
Ez volt Dimmitri Stavros hangja.
Korábbi megfigyelési felvételeken hallottam, de soha nem volt ilyen egyértelmű.
Sima, művelt, csak egy kis akcentussal.
“Természetesen, Dimmitri, te kérted, hogy láthass.”
“Van egy problémánk. Az FBI körülkutatja a műveletemet. Küldtek egy titkos ügynököt az edzőteremre, a vállalkozásaimba, még a bárodba is.”
“Hallottam erről. Rossz üzlet.”
“Igen, nagyon rossz. De ami még jobban aggaszt, az az, hogyan menekült meg. Valaki figyelmeztette. Valaki, aki elég tudott ahhoz, hogy görögül írjon üzenetet.”
“Elmagyaráztam ezt Petrónak. Láttam, hogy az embereid úgy figyelték a fickót, mintha zsákmány lenne. Nem akartam bajt a báromban.”
“Gyerünk, Nikos. Mióta ismerjük egymást?”
“20 év.”
“Őszinte lehetsz velem.”
Egy szünet következett.
Amikor Nico újra megszólalt, hangja nyugodt volt.
“30 éve. 30 éve birtokolom a bárt. Akkor kezdtél bejönni, amikor még csak egy punk gyerek voltál, aki a nagybátyádnak dolgozott.”
“Pontosan. 30 év barátság. Szóval azt szeretném, hogy nagyon világosan megérts valamit.”
Dimmitri hangja meghűlt.
“Ha megtudom, hogy az FBI-val dolgozol, ha megtudom, hogy információt adsz nekik, az nem fog gyors lesz. Sok időd lesz megbánni a döntéseidet a végéig. Érted, amit mondok?”
