“Igen, ez túl közel volt.”

“Hogyan csináltak téged?”

Megráztam a fejem.

“Nem tudom. Óvatos voltam. Sosem beszélt görögül. Sosem mutattam elismerést, amikor az emberek beszéltek rólam körülöttem.”

“Nos, valaki abban a szervezetben okosabb, mint gondoltuk. Teljesen kihúzunk titeket. A fedélzet megégett.”

Ez a valóság nagyon megütött.

6 hónap munka eltűnt.

Minden kapcsolat, amit kiépítettem, a bizalom, amit kiérdemeltem, most értelmetlen.

Közel kerültünk a szervezet csúcsához, ahhoz a bizonyítékhoz, ami az egész műveletet megdönthette.

És most már visszakerültem a kiindulópontra.

“Mi van a pultossal?” kérdeztem. “Segített nekem. Tudni fogják. Figyelmeztetett.”

Sarah bólintott.

“Küldünk egy csapatot, hogy elhozzuk őt. Neki is védelemre lesz szüksége.”

Az FBI terepi irodájában 4 órát töltöttem kihallgatással, átnézve az este minden részletét, és próbáltam kitalálni, hol hibáztam.

Átnéztük az edzőterem megfigyelő felvételeit, elemeztük minden beszélgetésemet, kerestük azt a pillanatot, amikor elárulom magam.

Rodriguez ügynök jött rá.

“Itt,” mondta, miközben megállította a videót. “Három hete az edzőteremben futópadon voltál, fejhallgatóval be, de vigyázz az arcodra, amikor az a srác mögötted görögül beszélgetni kezd a barátjával.”

Figyeltem magam a szemcsés biztonsági felvételeken.

Egy srác a futópadon mögöttem mesélt a barátjának, hogy a felesége megcsalta őt.

És csak egy pillanatra, csak egy töredékre az arckifejezésem megváltozott.

Együttérzés, megértés.

Reagáltam arra, amit mondott.

“Ennyi,” mondtam halkan. “Akkor tudták.”

“Ez finom,” mondta Rodriguez. “A legtöbben nem vennék észre, de ha valaki már gyanakvó lenne, akkor már figyeli őt.”

“Dmitri,” fejeztem be. “Az, aki elrendelte a merényletet. Biztosan ott lehetett, vagy valaki, aki neki jelent, ott volt.”

Sarah előhúzott egy fájlt a számítógépén.

“Dimmitri Stavros, harmadik generációs görög-amerikai, mint te. Valójában ő vezeti az egész Queen’s műveletet. Nagyon okos, nagyon óvatos. Ha észrevette azt a jelet, soha nem szembesítene közvetlenül veled. Csak előkészítette a gyilkosságot és megszüntetné a problémát.”

“És most mi lesz?” kérdeztem.

“Most újra összeszedünk. Leleplezték a fedőt, de jó hírszerzési információkat kaptunk a hat hónapod után. Ismerjük a raktárt, a szállítási útvonalakat, a kulcsszereplőket. Új ügyet építünk, új ügynököket hozunk.”

“Mi történik velem?”

“Új beosztás, új város, valószínűleg. Hagyjuk, hogy itt egy ideig lehűljön a helyzet.”

Bólintottam, érezve a kudarc súlyát, amely nehézül a mellkasomban.

Hat hónap az életemből, és egy őrizetlen arckifejezéssel elrontottam.

Másnap reggel behívtak a felelős különleges ügynök irodájába.

SAC Morrison egy szigorú, ötvenes éveiben járó nő volt, aki a terepi ügynöktől a New York-i iroda vezetőjéig jutott elő.

Intett leülni.

“A pultos neve Nikico Papadopoulosja,” mondta előzőmentesen. “63 éves, 30 éve birtokoltam azt a bárt. 1985-ben jöttem ide Görögországból.”

Előhívta a számítógépén a fájlját.

“Kiderült, hogy az elmúlt 5 évben információkat adott nekünk a Stavros szervezetről. Főleg alacsony szintű dolgok. Nevek, arcok, beszélgetés részletei. Semmi, ami veszélyeztethetné a biztonságát.”

“Miért tette ezt?” kérdeztem.

“Az unokaöccsét tíz évvel ezelőtt ölte meg a szervezet. A gyerek belekeveredett valamilyen utcai szintű drogkereskedelembe. Próbáltam kihúzni a profitot. Példát tettek belőle.”

A monitort felém fordította.

“Tegnap este felhívta a kezelőjét, és azt mondta, hogy Allin-re akar menni. Hajlandó bevonót viselni, bíróságon tanúskodni, bármit is kell tenni. Azt mondja, hogy látta, hogy megölni terveznek, rájött, hogy már nem ülhet a háttérben.”

Hátradőltem a székemben.

“Megölik.”

“A tárgyalás után tanúvédelmi szolgálatba helyezzük. Új személyazonosság, új helyszín, az egész program, de azt mondja, nem érdekli a kockázat. Látni akarja Demetri Stavost a börtönben, mielőtt meghalna.”

Morrison bezárta az aktát.

“Azt akarjuk, hogy te legyél a kezelője. Megvan a nyelvtudásod. Érted a kultúrát, és ő kifejezetten téged kért. Azt mondta, bárki képes megőrizni a hidegt, mint te tegnap este, az az, akiben megbízhat.”

Arra gondoltam, hogy Nikos 30 évig állt a bár mögött, italokat szolgáltatott fel azoknak a férfiaknak, akik megölték az unokaöccsét, harapott az idejét és várta a lehetőséget.

“Mikor kezdjem?”

“Holnap. Egy New Jersey-i biztonságos házba szállítjuk. Te készíted elő a híradót, koordinálod az ügyészeket, és életben tartod elég ideig, hogy tanúskodjon.”

A következő három hónapban szinte minden napot töltöttem Nikosszal a biztonságos házban.

A konyhaasztalnál ültünk, görög kávét ittunk, miközben történeteket mesélt a szervezetről, ki jelent kinek, mely vállalkozások fedőnek, hol tartják a nyilvántartásaikat.

Évtizedeken át tartó megfigyelései voltak elrejtve éles elméjében.

Apró részletek, amiket a legtöbben nem vesznének észre, de ezek átfogó képet alkottak arról, hogyan működött a művelet.

“A kulcs a türelem,” mondta nekem egy délután görögül.

Áttértünk görögül beszélni, és abbahagytuk a színlelést.

“Az amerikaiak mindig mindent akarnak gyorsan, gyorsan, gyorsan. De a görögök értik, hogy a bosszú egy olyan étel, amit legjobban hidegen tálalnak. Tíz évet vártam erre a pillanatra.”

“Hiányzik a bár?” kérdeztem.

Vállat vont.

“Hiányzik a rendszeresség. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a beszélgetések, ugyanaz a rutin, de nem hiányzik, amikor a bűnözők tisztességes üzletembereknek adják ki magukat. Ne hagyd ki az italok felszolgálását azoknak az embereknek, akik megölték Andreast.”

Andreas az unokaöccse volt.

Nikos egy fényképet tartott róla a biztonsági ház hűtőjén.

Egy fiatal férfi ragyogó mosollyal, talán 20 éves a képen.

“Mesélj róla,” mondtam.

Nikos arca meglágyult.