– Egyetlen feltételem van – mondta Marcus, és előrehajolt. – Tudom, hogy mi történik Odesszában, Corpusban és Tulsában. Az egész iparág erről beszél. A Chevron igazgatótanácsa ma éjjel válságülést tart. Ha az Apex hétfőn bejelenti, hogy átveszi a vészhelyzeti menedzsmentet, garantálni tudod, hogy a csapatok, az alvállalkozók és a gépek azonnal felállnak a mi zászlónk alatt?

Gondoltam Matteóra, aki a hatósági zárlatban várt a megváltásra.
Gondoltam Hectorra, aki a szétrobbant szivattyú mellett védte a munkatársait.
Gondoltam Gideonra, akinek a nehézgépei némán várakoztak az oklahomai telephelyeken.

– Nemcsak a csapatokat hozom, Marcus – mondtam halkan, és a kezem nem remegett, amikor felkaptam az asztalon heverő Montblanc tollat. – Hozom a teljes megbízói bizalmat is.

Aláírtam a megállapodást. Marcus elégedetten bólintott, és kezet ráztunk. A szorítása kemény volt és őszinte.

Másnap reggel, miközben az Apex jogászaival véglegesítettük a hivatalos bejelentés sajtóanyagát, Fiona ismét felhívott:
– Julian… a testület rendkívüli válságülést hívott össze ma délelőtt tíz órára a központban. Gregory követeli, hogy jelenj meg.
– Miért lennék ott, Fiona?
– Diana Torres személyesen repült ide a Chevron houstoni központjába. Nem hajlandó telefonon beszélni velük. A katasztrófa elérte a megbízói szintet, és Sylvia meg Wallace az éjszaka egy olyan jogi dokumentumot állítottak össze, amivel mindent a te nyakadba akarnak varrni.

Ránéztem Marcusra az asztal túloldalán.
– Apám visszahívott a központi tárgyalóba – mondtam. – Bűnbakot akarnak csinálni belőlem a Chevron előtt.
Marcus lassan elmosolyodott, felállt, és a vállamra tette a kezét:
– Menj el. Vegyél fel egy méregdrága öltönyt. És hagyd, hogy a saját kardjukba dőljenek.

5. Fejezet: A tárgyalótermi leszámolás
A péntek reggeli houstoni levegő nehéz volt, a Mexikói-öböl felől érkező pára rátelepedett a felhőkarcolók üvegfalaira.

Amikor befordultam a Vance Holdings luxusirodaházának mélygarázsába, Preston piros Ferrarija közvetlenül a főbejárat előtt állt, ferdén, két mozgássérült-parkolót elfoglalva. Beléptem a márványburkolatú előcsarnokba. A recepciósok, a biztonsági őrök és a folyosón elsiető középvezetők azonnal elhallgattak, amikor megláttak. Senki sem mert a szemembe nézni; a levegőben vágni lehetett a feszültséget. Mindenki tudta, hogy a vállalat a szakadék szélén táncol.

Beszálltam a vezetői liftbe, és felmentem a legfelső szintre.

Amikor az üvegajtók kinyíltak, a nagytárgyaló felé vettem az irányt. A hatalmas, negyvenfős mahagóniasztal körül dermedt csend honolt.

Az asztalfőn Gregory ült. Alig ismertem rá a saját apámra: a méretre szabott olasz öltönye gyűrött volt, a nyakkendője félrecsúszott, a szemei alatt sötét, táskás karikák éktelenkedtek. Mellette Sylvia feszített, elegáns kosztümben, de a szája széle idegesen rángatózott, az ujjai pedig görcsösen markolták a méregdrága krokodilbőr táskáját. Preston még nála is szánalmasabb látványt nyújtott: a méregdrága inge átizzadt a hónaljánál, a lába folyamatosan járt az asztal alatt, és tízmásodpercenként törölgette a homlokát egy selyemkendővel. Az asztal sarkánál Wallace ült, előtte egy vastag, fekete bőrmappával.

Velük szemben, magányosan, de tökéletes nyugalmat sugározva Diana Torres ült – a Chevron globális infrastruktúra-igazgatója. Egyetlen papírlap sem hevert előtte, mindössze egy fekete bőr aktatáska és egy érintőképernyős tablet.

Beléptem a szobába. A lépteim tompán koppantak a vastag szőnyegen. Leültem az asztal szabadon hagyott alsó végére, pontosan szemben az apámmal.

Gregory megköszörülte a torkát, és megpróbálta felvenni a megszokott, domináns vezérigazgatói pózt:
– Köszönöm, hogy eljöttél, Julian. Mint mindannyian tudjuk, a vállalat az elmúlt huszonnégy órában előre nem látható, rendkívüli operatív turbulenciával szembesült. De a nehéz időkben a család mindig összezár.

Majdnem elnevettem magam. Harminchat órával ezelőtt még „megszüntetendő adminisztratív ballaszt” voltam. Most hirtelen újra a család megbecsült tagja lettem.

Sylvia nem bírta tovább, azonnal átvette a szót, a hangja éles volt és vádló:
– Ne kerteljünk, Gregory! Diana asszonynak látnia kell a teljes igazságot! Preston egy rendkívül tehetséges, modern szemléletű vezető, de sajnos egy teljesen szétzilált, kaotikus műveleti környezetet vett át. Julian, te szándékosan, bosszúból hagytad el a fedélzetet úgy, hogy a dokumentációkat manipuláltad! Szándékos hanyagságot követtél el, hogy a testvéredet rossz színben tüntesd fel!
Preston azonnal rákontrázott, a hangja hisztérikusan csuklott:
– Pontosan így történt! Nem adta át a biztonsági kódokat! Régi protokollokat hagyott a rendszerben! Corpus Christi nem az én hibám volt, Derek is megmondhatja, a szelepek már eleve hibásak voltak!

Csendben végighallgattam őket. Nem szóltam közbe. Csak figyeltem ezt a szánalmas vergődést.

Wallace ekkor előrecsúsztatta a fekete bőrmappát az asztalon, egészen az ujjaimig:
– Julian. Ez egy jogi rendezési megállapodás. Ha aláírod, a vállalat eltekint a szándékos szabotázs és hűtlen kezelés miatti büntetőfeljelentéstől, valamint a polgári kártérítési perektől.

Kinyitottam a mappát.
A dokumentum részletesen tartalmazta, hogy én, mint volt vezető projektigazgató, teljes körű személyes felelősséget vállalok az odesszai környezetvédelmi engedélyek hiányosságaiért és a Corpus Christi-i szivattyúállomás felrobbanásáért. A záradék kikötötte a teljes körű titoktartást, és megtiltotta, hogy bármilyen nyilatkozatot tegyek a sajtónak vagy a hatóságoknak.

Felpillantottam apámra:
– És cserébe? Mit kapok én ezért a nagylelkű gesztusért?

Gregory előrehajolt, a hangja suttogásra halkult:
– Visszaveszünk a céghez, Julian. Megkapod az Operatív Igazgatói (COO) kinevezést. Igaz, a fizetésedet negyven százalékkal csökkentenünk kell az általad okozott anyagi károk kompenzálására, és formálisan Prestonnak fogsz jelenteni, aki a Stratégiai Alelnök marad… de megmentheted a karrieredet. Megmentheted a családunk becsületét.