Laura mosolyogva nézett rá, és azt mondta: “Igen, biztos vagyok benne, hogy legjobb barátja lenne az unokatestvéreinek, vagyis a gyerekeimnek, a mostohaunokatestvéreinek, mint a nővéreimnek.”

Ez felbosszantott, mert a gyerekeknél nem használunk lépést, de haraptam a nyelvem.

A háttérértelem: a nővérem technikailag a mostohatestvérem.

Tudom, hogy az első posztomban mostohaapát használtam. Általában keresztnevén szólítom.

Szülői figurának tartom, mivel 10 éves korom óta nevelt fel, de volt apám, és a cím mindig az övé marad.

A nővérem sértődötten nézett rá, de a bátyám lökte meg a feleségét egy “mi csinálsz” tekintettel.

Eltelt néhány perc újra evéssel és beszélgetéssel, mielőtt Laura újra megkérdezte a gyerekeinkről.

Főleg az volt, hogy ki figyelte őket, hiszen mind a négy szülő itt van.

Mondtam neki, hogy a szomszédom és a lányai gyerekfelügyeletet végeznek, amin ő nevetett, és viccelődött azzal, milyen alkalmatlanok lehetnek a lányok és az anyjuk, hogy mindhármukra szükségük van a gyerekek kezeléséhez.

Egyébként, hogy kontextusba hozzák – négy gyerekem van.

Elfogult vagyok, és szeretem azt hinni, hogy jól viselkednek, de néha túl sok egy embernek elviselni.

Még én is, és én hoztam őket ebbe a világba.

A nővérem két gyereke is megszületett, és ez sok a két tinédzser lánynak, még csak néhány órára is.

7-kor indultunk, és azt mondtuk, hogy 11-kor visszajövünk.

Semmi köze nincs a gyerekeim által imádott lányokhoz vagy az anyjukhoz, aki a lehető legkedvesebb volt.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, anyám egy mosollyal közbeszólt, és azt mondta Laurának, hogy nagyon kedves tőle, hogy legközelebb a saját kompetenciáját mutatja be és vigyáz a gyerekekre.

Ez gyorsan elhallgattatta.

Ezután a vacsora még kínosabb volt, amíg ki nem takarítottuk az asztalt, és Laura hozta a desszertet, míg a bátyám a hűtőből vette a tortát.

Itt veszítettem el az utolsó agysejtjemet.

Elmentem a mosdóba, és amikor kijöttem, láttam, hogy a férjem a táskámat hordozza, és megpróbált kiterelni a bejárati ajtón, hogy távozzak.

Dühösnek tűnt, én pedig teljesen összezavarodtam, és nyilván ellenálltam, mert igen, a vacsora egy katasztrófa.

De legalább hadd búcsúzzak el, és adjak egy gyenge kifogást az indulásunkra.

Amikor a férjem szó szerint megpróbált kivinni, tudtam, hogy valami nincs rendben.

És pár próbálkozás után elszöktem mellette vissza az étkezőbe.

Tudom, hová vezet ez.

Laura most már kész desszertasztala mogyoróvajas tortadarabokból, mogyoróvajas pitéből, mogyoróvajas sütikből, mogyoróvajas brownie-kból, és tetejébe egy mogyoróvajas születésnapi tortából állt, amit a bátyám hozott, és rémülettel szagolta.

Laura aztán nagy mosollyal válaszolt, és hangosan azt mondta a családomnak: “Azt hittem, legalább a születésnapomon meg kellene éreznem a vágyaimat. Szerezd be, mielőtt ezeket is kidobja.”

Őszintén szólva egy pillanatra azt hittem, hogy a nővérem meg fogja nekiütni őt.

És nem voltam annyira lemaradva tőle, mert csak arra tudtam gondolni, hogy azt hitte, a gyerekeim jönnek, és ennek megfelelően tervezte meg.

Nagyon bűntudatom volt, amiért legutóbb beengedtem a dolgokat a házunkba.

Ha a nővérem gyerekei nem akarták volna a pizsópartit, másodszor is veszélybe vezettem volna a fiamat.

Teljesen elveszítettem a lelkem anélkül, hogy gondoltam volna a tetteimre.

Megfogtam Laura fejét, erőltettem, hogy a testvérem felé beszéljen, aki szerintem túl megdöbbent volt ahhoz, hogy reagáljon, és egyenesen a tortába csaptam a fejét.

Addig tartottam, amíg csak tudtam, miközben kapkodott, és mondtam neki, remélem, megfullad a vágyaiban, mielőtt elengedném.

Őszintén szólva én is szerettem volna a pitét választani.

De már eleve szégyenben voltam azzal, hogy így viselkedtem.

Szóval mondtam a bátyámnak, hogy végeztem vele és a feleségével is.

Ha újra megpróbálnak kapcsolatba lépni velem vagy a családommal, védelmi végzést kérek, és hagyom, hogy a férjem kihagyjon.

A nővérem kuncogva követett minket a férjével, de a szüleink hátrébb maradtak.

Hallottam, ahogy Laura káromkodásokat sikított utánunk, de a mostohaapám felemelte a hangját, ami elhallgattatta.

Az első posztomon sok viccet kaptam a homlokráncával kapcsolatban.

De ez az ember a lehető legsztoikusabb.

Az, hogy bármilyen érzelmet mutat, nagy dolog.

Emlékszem, hogy önmagában is a ráncolt homlokráncolása gyerekként elég volt ahhoz, hogy szó szerint megállítson minket és a nővéremet, mert tudtuk, hogy ha adna egyet, elrontjuk.

Nem kérdeztem meg anyámat, mi történt a távozás után, mert nem bírom elviselni a testvérem vagy a tettei miatti szívfájdalmat.

Nem hiszem, hogy ez volt az a frissítés, amit bárki is akart.

Legalábbis engem.

Teljesen elegem van mindkettővel.

Pedig a bátyám úgy nézett ki, mintha fogalma sem lenne.

A dolgok a házában voltak, az ő átkozott háza alatt.

Szomorú vagyok, hogy nem leszek az unokaöcsém életében, és a gyerekeim sem ismerik meg azt az új unokatestvért, akire régóta vártak.

De inkább ezen sírnék, mint a fiam életén.

Nem várom el, hogy bárki kedves legyen a kommentekben.

32 éves vagyok.

Nem kellett volna ilyen naivnak lennem.

És tudom, hogy nem kellett volna így reagálnom.

És ezt a terapeutámmal fogom kezelni, valamint a bűntudattal, amit érzek.

De kérlek, légy kíméletlen velem.

Még mindig meg vagyok rázva.

Családterápiát is keresek a gyerekeimnek, hogy jobban feldolgozzák, ha a nagybátyjuk és nagynénjük nincsenek közel az életükhöz.