Egy ideig dolgoztam, megnyomtam, amit befejeztem, és abbahagytam, amikor ebédelni akartam.

A hét későbbi részében elmentem a közösségi varrócsoportomba, ahogy terveztem. Hoztam a saját projektemet. Amikor valaki megkérdezte, min dolgozom, megmutattam nekik a borítót, ahelyett, hogy elmagyaráztam volna egy olyan rendelést, amit sosem akartam.

Otthon a naptár ott maradt, ahol a pulton kellett volna.

Én intéztem a rajta írt ügyeket. Néhány délutánt szabadon hagytam. A blúz lassan haladt, mert más dolgok között készítettem, és nem volt ok, hogy gyorsabban befejezze.

Rachel nem hozta vissza az anyagokat.

Nem küldött nekem befejezetlen borítók fényképeit sem, és nem kért el, hogy magyarázzam el, mit kellene csinálnia a munkaszobának. Bármilyen kérdés is felmerült, azokat a felvett emberekkel kezelte.

Csak azt tudtam, hogy ő lefoglalta a munkát, kifizette, és mindent összeszedett a házamból. Vártam, hogy elmondja a többit.

Ez nehezebb volt, mint vártam.

Többször is felvettem a telefonomat, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e.

Újra letettem.

Azt mondta, szólni fog.

A következő pénteken hívott, miután átadta a rendelést.

“Mind a negyvennyolc ott van.”

“Hogy sikerült?”

“Jó.”

Egy szünet következett, majd hozzátette: “Egyeztek a mintákkal.”

“Örülök.”

“Az ügyfél elégedett volt.”

“Ez csodálatos, Rachel.”

Ezúttal hallottam, ahogy elfogadja.

Kifújta a levegőt.

“Mindegyiket át kellett néznem, mielőtt bepakoltam őket.”

“Találtál valami problémát?”

“Nem. Csak nem akartam odamenni és felfedezni valamit.”

“Természetesen.”

“Sosem gondoltam erre a részre.”

A fülemhez szorítottam a telefont és hallgattam.

Beszélt arról, hogy összegyűjti a kész munkát, és gondoskodott róla, hogy a mennyiség helyes. Azt mondta, hogy a borítókat a mintákkal összehasonlította, mindent összehajtott, és időben átvitte a rendelést.

Nem volt már semmi vészhelyzet, amit megoldhattam volna.

“Még mindig azt kívánom, bárcsak ne kellett volna ennyit költenem,” mondta.

“Értem.”

“Ez megváltoztatja, mennyi marad meg.”

“Igen.”

Egy pillanatra csendben maradt.

“Ezt majd ki kell oldanom ezt, mielőtt valami mást áraznék.”

“Ez jó ötletnek hangzik.”

Nem kértem meg, hogy ismételje meg ígéretként.

Még pár percig beszélgettünk. Mielőtt letettük volna, megkérdeztem, hogy vajon eljön-e ebédelni vasárnap.

Habozott.

“Csak ebéd?”

“Igen. Ebéd.”

“Rendben,” mondta. “Örülnék neki.”

Vasárnap Rachel csak a táskáját vitte magával.

Ezt már előbb észrevettem, mint bármi mást.

Nem voltak zsák anyag a karján, és nem volt mégia alatta. Bement a konyhába, a táskáját a széke mellé tette, és megkérdezte, hogy akarom-e, hogy tegye ki a tányérokat.

“Kérlek.”

Kinyitotta a jobb szekrényt anélkül, hogy megkérdezte, hol vannak.

Úgy mozogtunk egymás körül, ahogy a párnahuzatok előtt is voltunk, átadtuk az evőeszközöket, és helyet csináltunk a pultnál. Ő megtöltötte a vizes poharakat, miközben én az ételt az asztalra vittem.

Az első néhány perc kínos volt.

Rachel a hetemről kérdezett. Elmeséltem neki a varrócsoportról és egy ügyről, amit végre befejeztem. Figyelt, bár időnként aggódott az ujjai a szalvelvéta szélén.

Nem én töltöttem be minden csendet.

Egy idő után végignézett a folyosón.

“Befejezted a blúzodat?”

“Majdnem. Még egy kis kézi varrás maradt.”

“Az anyag még mindig jól néz ki.”

“Még mindig szeretem.”

Bólintott.

Pár percig ettünk, mielőtt újra megszólalt.

“Beszélnem kellett volna veled, mielőtt felvettem a rendelést.”

“Igen.”

A tányérjára nézett.

“Azt hittem, mert te készítetted a mintákat…”

“Tudom, mit gondoltál.”

“Nem akartam elfoglalni az egész szobádat.”

Letettem a villámat.

“Szükségem volt rá, hogy abbahagyd a munkát tervezni helyettem.”

Egyszer bólintott, lassan.

“Még mindig bárcsak akartad volna megcsinálni.”

“Tudom.”

Nem kért bocsánatot a beszélgetés minden részéért. Nem írta le hirtelen pontosan úgy, ahogy én is tettem.

De ő kifizette a munkát, kézbesítette a rendelést, és eljött hozzám anélkül, hogy újabb munkát hozott volna.

Befejeztük az ebédet.

Rachel segített a mosogatóhoz vinni az edényeket. Amikor a konyhatörlőért nyúltam, ő vette fel először.

“Tudok szárítani.”

“Rendben.”

Moskodtam, miközben mellettem állt, és a tiszta edényeket kis halmokban terelte a pulton. Hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Semmit sem kellett beszéddel eldönteni.

Mielőtt elindult volna, megállt a varrószoba ajtajánál.

“Megnézhetem?”

“Persze.”

Belépett, és megérintette a melléz mandzsetátát, ahol az az asztalon hevert.

“Mindig ilyen szép ez a rész megvan.”

“Én sietnem veszek.”

Kicsit elmosolyodott.

“Látszik.”

Aztán otthagyta a blúzt, ahol tettem, és visszajött a folyosóra.

Az ajtónál megölelt. Rövid ideig tartott, de elég ideig mozdulatlan maradt, hogy mindkét karjam átöleljem.

“Köszi az ebédet.”

“Szívesen.”

Néztem, ahogy a táskáját a vállán az autóhoz sétál.

Miután elhajtott, letettem az utolsó száraz tányért a szekrénybe, és bementem a varrószobámba.

Az asztalon volt a blúzom, a fonalam és az a kis munka, amit aznap délután befejeztem.

Leültem, behúztam egy tűt, és befejeztem a mandzsetetet.

Amikor végeztem, levágtam a fonalat, megnyomtam az ujjat, és a kész blúzt a szekrényembe akasztottam.