Kávém volt készen. Visszautasította, és ugyanabba a székbe ült, amit előző nap használt.

“Meg akarok mutatni neked valamit.”

Elővett egy nyomtatott árajánlatot, és a rendelési lapjára helyezte.

Az alján lévő összeg 480 dollár volt.

“Miért?” kérdeztem.

“A varrás.”

Közelebb húztam az oldalt.

Egy kis varróműhelyből jött, ahol külső munkákat is elfogadtak. A leírás megfelelt Rachel megrendelésének: negyvennyolc párnahuzat, a mintákhoz igazítva, az ő által adott anyaggal.

Egyszer átolvastam, mielőtt megnéztem a dátumot.

Vasárnap.

“Mikor kaptad ezt?”

“Vasárnap.”

“Mielőtt mindent idehoztál?”

“Igen.”

Rachel megszerezte az összpontot.

“Négyszáznyolcvan, anya. Csak a munka miatt.”

Folyamatosan olvastam.

Volt egy cetli, hogy szerdán délig megkapják az anyagokat, hogy a munka időben elkészüljön a szállítási időpontra.

“Még el tudják venni?”

“Ha holnap mindent odaszerzek.”

“És befejezhetik jövő péntig?”

“Igen, de nézd meg, mit tesz ez a renddel.”

Előhúzta az eredeti lapját alól, és egymás mellé tette a két oldalt.

“Kilencszázhatvan érkezik. Négyszáznyolcvan, egyenesen visszamenni. És ez még a szövet előtt van.”

Itt könnyedén fejezzük be.

“Próbálom beindítani ezt az üzletet. Pénzre van szükségem, hogy vegyek anyagokat a következő dologhoz. Nem költhethetek mindent rögtön el, amint megcsinálom.”

“Nem költennél mindent. Valakinek fizetnél, hogy elkészítse azokat a termékeket, amiket eladtál.”

“Ez az eladás fele.”

“Látom.”

Egy pillanatig rám nézett, várakozott.

Azt hittem, talán van oka annak, hogy ennyi anyaggal érkezett, azon túl, hogy csak elvárta, hogy én csináljam. Talán túl gyorsan elfogadta a parancsot, majd rájött, hogy nem talál időben segítséget.

De a másik lehetőség már létezett, mielőtt a nevem felkerült volna az oldalra.

Megkérdezte valaki mást, mennyibe kerül a munka.

Nem kérdezte meg, hogy megteszem-e.

“Miért nem mondtad el nekem ezt tegnap?”

“Mert reméltem, hogy nem lesz rá szükségünk.”

“Mi?”

“Tudod, mire gondolok.”

“Azt akarom, hogy mondd el.”

Rachel hátradőlt.

“Ha segítesz, azt a pénzt a vállalkozásba tudnám tenni.”

Ott volt, egyértelműen.

Újra lenéztem a két összesített összegre.

“A húsz órám négyszáznyolcvan dollárt spórolna neked.”

“Nem gondoltam volna, hogy így mondod.”

“Hogyan is mondjam?”

“Hogy valamit csinálj értem.”

Összekulcsoltam a kezem az asztalon.

“Már tettem valamit érted.”

“A minták.”

“Igen.”

A terem felé pillantott.

“Tudom. Hálás vagyok ezért.”

Vártam.

“De azt hittem, meg akarod nézni, hová vezethet ez.”

“Szeretném látni, hová vezet, Rachel. Nem akarok a produkciós osztályod lenni.”

A szeme visszatért az enyémhez.

“Azt akarod mondani, hogy fizessek neked?”

“Nem.”

“Mert én sem engedhetem meg magamnak, hogy neked négyszáznyolcvanen dollárt fizessek.”

“Azt mondom, nem fogadom el a rendelést.”

Néhány másodpercig nem válaszolt.

A hűtő abbahagyta a zúgást. A konyhából hallottam az óra halk ketyegését a folyosón.

Rachel visszahúzta magához a becsületet.

“Ezt tegnap is elmondhattad volna.”

“Tegnap mondtam, hogy nem egyeztem bele.”

“Azt mondtad, ma beszélünk.”

“És mi is vagyunk.”

Hosszú ideig nézte a papírt.

A székemben maradtam.

Rachel felkészült arra, hogy megbeszélje, mennyibe drága lenne, ha valaki más varr. Nem kérdezte, hogy akarom-e csinálni.

Amint nemet mondtam, gyorsabban kezdett beszélni.

“Ez az ügyfél választotta ki azt a munkát, amit megmutattál nekik.”

“A munkatér használhatja a mintákat.”

“Mi van, ha nem néznek ki ugyanúgy?”

“Ezt meg kell beszélned velük, mielőtt elkezdenék.”

“Már megígértem a szállítási dátumot.”

“Megadták neked egy módot, hogy találkozz vele.”

Mindkét tenyerét az asztalhoz nyomta.

“Nem életre szóló elköteleződést kérek.”

A hátsó ajtó felé pillantottam, ahol a összehajtott tartó a falnak támaszkodott.

“Tegnap további rendeléseket terveztél.”

“Csak beszélgettünk.”

“Felszerelést tettél a szobámba.”

Rachel felállt, és a mosogatóhoz ment, bár ott semmi sem volt szüksége. Egy pillanatra kinézett az ablakon, majd visszafordult.

“Azt hittem, ez olyasmi, amit együtt csinálunk.”

A szavak jobban megérintettek, mint az ár.

A lányom mellett dolgozni kellemes lett volna, ha két felnőttként beszélünk volna, és eldöntik, mit akarnak. Beszélhettünk volna az időről, a feladatokról és arról, hogy egyikünk is akar-e üzletet kötni a másikkal.

De már eladta a művet.

Ő választotta ki a határidőt és hozta az anyagokat.

A felajánlott rész az volt, hogy varrtam a munkát.

“Ha együtt akartok csinálni valamit, beszélned kellett velem, mielőtt felvennétek a rendelést.”

“Azt hittem, a minták azt jelentik, hogy érdeklődöl.”

“Azt értettem, hogy hajlandó vagyok négy mintát készíteni.”

Röviden benyitotta a csapot, majd újra elzárta.

Felkeltem, és elmentem a varrószobába.

A négy borító még mindig a polcon volt. Visszahoztam őket, és a konyhaasztal tiszta végére tettem.

Rachel nézte, ahogy elrendezem a halmot.

“Ezek készek. A tiéd. Azért készítettem őket, mert segíteni akartam.”

Végigsimított a felső ujjain.

“Nagyon jók.”

“Köszönöm.”

Vártam, amíg rám néz.

“Nem fogom elérni a másik negyvennyolcat. Én sem készítem be ezt a szobát üzleti megrendelések miatt.”

A keze megállt.

“Mi van, ha csak egy kis rendelésről van szó?”

“Nem vállalok beleegyezést a jövőbeli parancsokba.”

“Szóval soha nem kérhetek tőled semmit?”

“Kérdezhetsz tőlem. Hallanod kell a válaszomat, mielőtt megígérnél valaki másnak.”

Lehúzta a kezét a mintákról.

Felvettem a munkarendelést, és elővettem a ceruzát mellé. Egy sorral áthúztam Diane Millert a Produkciós dobozban.

Aztán átadtam neki a papírt.

“A munkaterem adatait oda kell tenned.”

Rachel a nevem végig a sorra nézett.