“Nem. Azt mondod, hogyan használjam a délutánaimat.”

Egy szünet következett.

Kint valaki becsukta az autóajtót. Ben az első ablak felé nézett, majd vissza a lepedőre.

“Azt hiszem, csak azt akarta, hogy most nagyobb rugalmasságod van.”

“Igen.”

Rachel kinyitotta a kezét.

“Akkor nem értem.”

Ez volt az első rész, amit teljesen őszintének hangzott.

Áthoztam a naptáramat a pultról.

Nem volt zsúfolt. Voltak háztartási ügyek, idő, amit a közösségi varrócsoportomnak szántak, és néhány hétköznapi dolog, amit el akartam végezni. Szándékosan abbahagytam az összes szabad hely betöltését.

Rachel nézte, ahogy a rendelés mellé teszem.

“Minden nap van valami?”

“Nem.”

“Rendben.”

Gyengéden mondta, mintha én válaszoltam volna a saját ellenvetésemre.

A naptáron tartottam a kezem.

“Nem kell időpontot kérnem, hogy elérhetetlen legyek.”

Ben megmozdult a székében.

“Tudjuk ezt.”

Rachel az egyik délutáni bejegyzésem mellett lévő üres helyet nézte.

“Csak azt gondoltam, segítenél nekem elkezdeni.”

“Segítettem elindulni. A minták elkészültek.”

“És szereztek nekem egy ügyfelet.”

“Örülök.”

“Nem hangzol boldognak.”

Bezártam a naptárt.

“Örültem, amikor azt mondtad, valakinek kedveli őket. Más beszélgetést folytatok még negyvennyolc dologról.”

Rachel hátradőlt, lazán keresztbe fonta a karját, egyik kezét a másik könyöke alá húzva.

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy átrendezhetem-e a dolgokat. Húsz óra lehetséges volt. Tudtam, hogyan kell elkészíteni a borítókat, és megvolt a felszerelésem. El tudtam képzelni, hogy a munka kezelhető halmokban mozog a szobámban.

Aztán Rachel a folyosó felé nézett.

“Ben, behoztad a tartót?”

Hátratolta a székét.

“Még mindig az autóban van.”

“Milyen állvány?” kérdeztem.

“Csak valami, ami mindent rendezett tart,” mondta. “Az asztalod nem olyan nagy.”

Ben kiment az ajtón.

Ültem ott.

Rachel megfordította a rendelési lapot, és tanulmányozta a hátoldalán lévő jegyzeteimet.

“A préselést külön számoltad.”

“Különálló.”

“De már kivan a vasat.”

“Igen.”

Ujjával végigsimított a ceruza nyomain.

“Nem tudtam, hogy minden apróságot meg kell számolnunk.”

“Tudnom kellett, mit kérsz tőlem.”

“Azt hittem, ezt úgy fogod látni, mint a lányodnak segítést.”

“Úgy látlak, mint a lányom, Rachel.”

Felnézett rám.

“Ezért vártam, hogy megkérdezd.”

Ben egy összehajtott ruhatartóval jött vissza. Az egyik kerék rövid időre megkapaszkodott a csarnó futójának szélén, mielőtt felemelte.

A varrószoba felé indult.

Felálltam, és követtem.

Már az ajtóban kezdte kinyitni a keretet, amikor azt mondtam: “Kérlek, állj meg ott.”

Két oldalt távol tartott.

“Csak azt nézem, hová fér be.”

“Nem megy be ide.”

Rachel jelent meg mögöttem.

“Összehajlik.”

“Akkor tartsd összehajtva.”

Ben a vállam mögött nézett rá.

“Ez megkönnyítené ezt,” mondta.

“Miért?”

“Azért, hogy a munka nem került a padlóra.”

Rachel közelebb lépett.

“És itt hagyhatnánk. Ha több parancs jön, nem kell folyamatosan ide-vissza hoznunk.”

Körbenéztem a szobámban.

A zsákok a vágóasztal mellett helyezkedtek el. Ben csomagja elzárta az alsó polc egy részét. A blúzom még mindig a konyhaszéken volt, ahová letettem, amikor leültem.

Kevesebb mint egy órája voltak nálam.

“Egyikőtök sem kérdezte meg, akarok-e parancsokat fogadni.”

Rachel összeszorította ajkait.

“Még csak nem is fejeztük be a beszélgetést erről.”

“Te döntöd el, hol tárolod a felszerelést a következő részekhez.”

Ben lassan összehajtotta a tartót.

“Hová tegyem?”

“Most a hátsó ajtónál.”

Vitatkozás nélkül vitte magával.

Rachel az ajtóban maradt.

“Nem gondoltam volna, hogy egy rack felbosszanta.”

“Ez az én varrószobám.”

“Tudom, kié ez, anya.”

“Akkor hadd döntsék, mi kerül a szobába.”

A folyosón Ben felé nézett.

Eltávolítottam a csomagot a polcomról, és a táskák mellé tettem. Egyik sem nyitottam ki.

Amikor hétfő délután elindultak, az anyagok még mindig a házamban voltak.

Rachelnek volt néhány dolga, amit meg akart nézni a rendelésről, és én azt akartam, hogy az este úgy gondolkodjon anélkül, hogy mindketten az arcomat néznék.

“A táskákat hagyhatod, amíg holnap beszélünk,” mondtam neki. “Ez nem jelenti azt, hogy elfogadtam a munkát.”

Igazította a táska pántját.

“Rendben. Holnap beszélünk.”

Ben az ajtóban búcsúzott el. Rachel gyorsan megcsókolta az arcomat, de már az autó felé fordult, mielőtt válaszolhattam volna.

Visszamentem a konyhába.

A lap még mindig az asztalon volt, az egyik oldalon a ceruzával írt becslés, a másikon a nyomtatott nevem.

A naptár mellé tettem, és újra elővettem a ceruzát.

Volt mód húsz órára találni. Persze, hogy voltak. Elintézhettem egy ügyet, kihagyhattam egy csoportos értekezletet, befejezetlenül hagyhattam a blúzomat, és minden délután tovább dolgozhattam, mint szerettem volna.

Elkezdtem kis számokat a napok mellé tenni.

Aztán abbahagytam.

Nem kérdezték meg, akarom-e a munkát. Úgyis egyedül ültem, próbáltam helyet csinálni neki.

Töröltem a számokat.

A naptár alatta pontosan olyan volt, mint mielőtt Rachel megérkezett.

A varrószobában felvettem az egyik kész mintát. Kifordítottam, és megnéztem egy varrást, amit már korábban ellenőriztem.

Jó munka volt.

Elégedett voltam vele.

Semmi sem változott ebben, mert nem akartam még negyvennyolcat csinálni.

Összehajtottam, és visszatettem a másik három mellett.

Aztán felemeltem a blúzomat a konyhaszékről, kisimítottam az asztalomon, és megtaláltam azt a helyet, ahol megálltam. Az új táskák megtömölték a lábamat, így a falhoz húztam őket.

Aznap este nem varrtam.

Rendesen elpakoltam a projektemet, vacsorát készítettem magamnak, és Rachel rendelési lapját a konyhaasztalra tettem.

Kedden késő reggel jött vissza egy mappával.