“Nem akartam semmi szörnyűséget csinálni.”

“Tudom, hogy spórolni akartál.”

“Olyan kiszámítottan hangzol.”

“Vasárnap árat kapsz a munkáért. Hétfőn hoztad el nekem, anélkül, hogy megkérdezted volna, mit akarok csinálni.”

Elfordította a tekintetét.

Nem tettem hozzá semmit.

Egy idő után felvette a becslést, és elolvasta a szerdáról szóló jegyzetet.

“Ha holnap elviszem oda, az összes anyagot össze kell raknom.”

“Minden itt van. Nem vágtam vagy használtam fel semmit.”

“És a mintákat.”

“Azok veled járnak.”

A papír szélét dörzsölte a hüvelykujja és az ujja között.

“Legalább el tudnád kezdeni a vágást? Ez talán lenyomja az árat.”

“Nem, Rachel. Az egész munkát velük kell intézned.”

Az arca ismét megfeszült, de láttam, hogy most inkább a becsületet nézi, nem az én arcomat.

A mintákat külön zacskóba gyűjtöttem.

“Az anyagoknak holnap reggel el kell innen távozniuk, ha dél előtt el akarod jutni.”

Elővette a telefonját a táskájából.

“Beszélnem kell Bennel.”

“Rendben.”

“Mert ez megváltoztatja a dolgokat.”

“Igen.”

Hagytam ezt a választ megmaradni.

Mielőtt kedden elindult, kivittük a kibontatlan anyagokat a varrószobámból, és a hátsó ajtó közelébe csoportosítottuk őket.

Rachel beszélt a legtöbbet, meghatározva, melyik csomag melyik anyaghoz tartozik. Meghallgattam, és megbizonyosodtam róla, hogy semmi sem maradt a vágóasztal alatt.

A négy minta a tetejére, külön táskában került fel.

Még egyszer megnézte őket.

“Ezekre lesz szükségük, hogy jól csinálják a befejezést.”

“Akkor győződj meg róla, hogy tudják.”

Bólintott anélkül, hogy rám nézett.

Az ajtónál megállt, kezét a kilincsen tartotta.

“Tényleg azt hittem, izgatott leszel.”

“Izgatott voltam az első rendelésed miatt.”

“Amíg segítséget nem kértem.”

“Amíg húsz óra munkára nem írsz le kérés nélkül.”

Fáradtnak tűnt, és éreztem a jól ismert késztetést, hogy enyhítsem a pillanatot valami ajánlattal.

Néhány óra. A vágás. A nyomás a végén.

A kezem az oldalaimon tartottam.

“Remélem, a rendelés jól megy,” mondtam.

Bólintott, majd kiment.

Aznap este üzenet érkezett tőle.

Megerősítettem a munkaszobával. Reggel mindent felveszünk.

Kétszer is elolvastam, mielőtt válaszoltam.

Minden összevan a hátsó ajtónál.

Nem tettem hozzá bocsánatkérést.

Nem kértem meg tőle, hogy mondja el, még mindig szomorú-e.

Szerdán reggel Ben betolatta az autót a kocsifeljárómba, miközben Rachel az ajtóhoz jött.

A mappát az egyik karja alatt tartotta, a telefonját a kezében.

“Dél előtt ott kell lennünk.”

“Minden itt van.”

Belépett, és elkezdte ellenőrizni a csomagokat a jegyzeteivel. Ben követte, vállával fogva az ajtót.

Egy pillanatig egyikünk sem szólt többet azon kívül, amit kellett volna magával vinni.

Az eredeti rendelési lapot kedden tettem Rachel mappájába. Amikor kinyitotta, láttam a sort a nevem alatt.

Átfordított egy másik oldalra.

“Áthelyeztél valamilyen anyagot a polcokba?”

“Nem. Minden itt van.”

“Szál?”

“Minden, amit hoztál, az anyagokkal együtt van.”

Ben felemelte a legnehezebb csomagot, majd letette, hogy jobban megfogja.

Rachel a telefonjára nézett.

“Ma reggel fizettem nekik.”

“A munkateremben?”

“Igen. A négyszáznyolcvan.”

“Rendben.”

Várt egy pillanatot.

“Ez az üzleti pénzből származik.”

“Igen.”

Nem mondtam neki, hogy oda tartozik. Már kifizette.

Ben a hajtogatott állványra nézett.

“Ez is megy?”

“Igen, kérem.”

Végigsimított a felső korláton.

“Azt hittük, ha elhagyjuk, az megkönnyíti a dolgokat.”

“Elfoglal helyet, amit használok.”

Bólintott, és elemelte a faltól.

A varrószobám nyitott ajtaján keresztül Rachel látta, hogy visszatettem a blúzomat az asztalra. Az ujj laposan feküdt a test mellett, az ollóm pedig ott, ahol általában tartottam.

“Ma dolgozol ezen?”

“Egy ideig.”

A búzról a lába előtt lévő anyagra nézett.

Vártam a kommentre, hogy ugyanúgy párnahuzatot is készíthetnék.

Nem jött el.

Ehelyett lehajolt, és felvette a mintákat tartalmazó táskát.

“Ezek nem számítanak bele a negyvennyolcba, ugye?”

“Nem. Azok a négy, amit neked készítettem.”

“Rendben.”

A táskát egy másik táska tetejébe tette.

Ben vitte először, hogy a rack is legyen. Hallottam, ahogy a kerekei a kocsifelhajtó széléhez csapódnak, mielőtt beemelte az autóba.

Rachel elvette a kisebb táskokat, majd visszavette a mappáját.

“Mindet meg kell néznem, mielőtt leadom.”

“Ez ésszerűen hangzik.”

“És én is felveszem őket.”

Bólintottam.

Becsukta a mappát.

Ez egy átlagos feladatlista volt valakinek, aki árusította a terméket. Ahogy hallottam a nevét, megértettem, mennyit várt el, hogy a munkából maradjon nálam, akárcsak az anyag.

Ben visszajött az utolsó csomagért.

“Még valami?”

Rachel körbenézett a bejáratnál.

“Nem. Ennyi.”

Rövid mosolyt villantott rám.

“Viszlát, Diane.”

“Vezess óvatosan.”

Rachel a küszöbön maradt, miután elment.

Egy pillanatra azt hittem, megölel. Ehelyett a karja alatt igazította a mappát.

“Majd szólok, hogy sikerül.”

“Örülnék neki.”

Aztán lesétált az autóhoz.

Néztem, ahogy az utolsó zsákokat a helyükbe helyezik. Rachel újra kinyitotta a mappáját az anyósülésen, miközben Ben ellenőrizte, hogy a tartó nem takarta el a kilátását.

Elég idejük volt eljuttatni, hogy az anyagokat a munkaszobába szállítsák.

Becsuktam az ajtót, és visszamentem a folyosón.

A falon egy halvány folt volt, ahol a tartó dőlt.

Nedves törvölggyel töröltem, eltettem, és kávét készítettem.

Hétfő óta először sétálhattam a varrógépemtől a vasalódeszkához anélkül, hogy más kellékei között kellett volna megkerülnem.

Leültem, és megtaláltam azt a varrást, amit Rachel érkezésekor abbahagytam.

Eltartott egy pillanat, mire megnyugodtam.

Ezután leengedtem a nyomólábat.

A gép pontosan úgy szólt, mint mindig.