Tíz év családi számlák fedezése után a fiatalabb testvérem olcsónak nevezett, mert nem voltam hajlandó aláírni egy Porsche bérleti szerződést, ami több mint 90 000 dollárért felelőssé tehetett volna. Anya születésnapján a szüleink dicsérték a gyémánt karkötőjét, és elutasították a 2000 dolláros matracot, amit vettem neki. De észrevettem egy apró vállalati logót a karkötődobozban. Ezért írtam egy köszönőlapot valakinek, akit a bátyám nem akart bevonni.

“Miért ne tenném?”
“Mert ő a főnököd, Kieran. Drága ajándékokat vesz neked, és privát dolgokat mesél a házasságáról. Nem látod, hogyan válhat ez bonyolultá?”
Felém hajolt.
“Nem ismered őt.”
“Igazad van. Én nem.”
“Tiszteli az intelligenciámat.”
“Remélem, így lesz.”
“Csak féltékeny vagy.”
Hátradőltem hátra.
Végignézett rólam lefelé, szándékosan szembeszedve az egyszerű pulóvert, amit viseltem, hogy találkozzak vele.
“Harminckét éves vagy, és még mindig úgy öltözöl, mintha a Walmartban vásárolnál.”
Lenéztem a ruháimra.
Semmi baj nem volt a pulóverrel.
“Tetszik,” mondtam.
“Ez a probléma. Unalmas vagy. Te keresel ennyi pénzt, de soha nem élvezed belőle.”
“Élvezem, hogy nem aggódom, hogy ki tudom-e fizetni a számláimat.”
Megrázta a fejét.
“Ez egy szomorú életmód.”
Aztán felvette az újabb telefonját.
“Mindenesetre vissza kell mennem. Vivian ma délután egy exkluzív művészeti galériába visz.”
Elkezdett felállni,

aztán megállt.
“Ó, majdnem elfelejtettem. Harrington éves jótékonysági gálája jövő szombaton lesz a Ritz-Carltonban.”
“Rendben.”
“Vivian kifejezetten megkért, hogy hívjalak meg.”
Ez meglepett.
“Miért akarna ott lenni?”
“Meg akarja ismerni az idősebb bátyát, aki állítólag felnevelt.”
Ránéztem.
Mosolygott.
“És azt akarom, hogy lásd a való világomat. Talán végre megérted, hogy már nem vagyok egy lúzer, akinek szüksége van a segítségedre.”
Fontolgattam, hogy visszautasítom.
De valami a meghívóban érdekelt.
Magam akartam látni a céget.
Ami még fontosabb, hogy meg akartam ismerni Vivian-t, és megfigyelni, hogyan viselkedik Kieran közelében.
“Rendben,” mondtam. “Ott leszek.”
Majdnem csalódottnak tűnt, hogy nem vitatkoztam.
A következő szombaton egyszerű, jól szabott fekete öltönyben érkeztem a Ritz-Carltonba.
A gála pontosan az a fajta esemény volt, amire Harrington and Company számított, hogy rendezzék.
A bálterem arany anyaggal és gazdag bársonysal volt díszítve.

Nagy jégszobrok álltak ezüst tálcák közelében. Egy vonósnégyes ismerős zenét játszott, miközben jól öltözött vendégek mozogtak az asztalok között.
Mindenhol pezsgő volt.
Az esemény annyira drága volt, hogy azon tűnődtem, mennyit költött a cég a megszervezésére.
Nem azért voltam ott, hogy senkit lenyűgözzek.
Azért voltam ott, hogy megfigyeljem.
Szinte azonnal megtaláltam Kierant.
Egyedi szmokingot viselt, ami tökéletesen illett neki. A haja gondosan be volt állítva, és magabiztosan mozgott a szobában, mintha meg volt győződve róla, hogy a legfontosabb emberek közé tartozik.Hé.
Mellette állt Vivian Harrington.
Feltűnő ezüst ruhát viselt, és olyan könnyedséggel viselkedett, mintha hozzászokott volna a figyelem középpontjához.
Ami megragadta a figyelmem, az nem az öltözete volt. Az volt
, ahogy a bátyám mellett állt.
Keze a hátának alsó részén pihent. Amikor felé hajolt, ő elfordította a fejét, hogy hallgasson,

majd nyilvánvalóan örömmel nevetett.
A hozzáállásuk túlmutatott azon, amit általában egy vezető és egy fiatalabb alkalmazott között láttam egy céges rendezvényen.
Odasétáltam.
“Simon!” Kieran kiáltott, meglátva.
Megragadta a karomat.
“Tényleg eljöttél.”
“Mondtam, hogy megteszem.”
Vivian felé fordult.
“Vivian, ő az idősebb bátyám, a könyvelő.”
Gyorsan rám pillantott, megnézte a ruhámat és az órámat, majd kinyújtotta a kezét.
“Ah, a híres Simon.”
“Mrs. Harrington. Köszönöm, hogy meghívtál.”
“Kérlek, hívj Viviannak.”
Kezet fogtam vele.
“Ez egy gyönyörű esemény.”
“Köszönöm. Hiszünk a siker ünneplésében.”
Gyakorlott mosollyal fordult Kieran felé.
“A bátyád igazi friss levegő volt az ügyvezető csapatunk számára.”
Kieran örömmel nézett.
“Ő igazi érték,” folytatta, miközben finoman megszorította a derekát.
Megtartottam az arckifejezésemet semlegesnek.
“A társaság biztosan jól megy,” mondtam, miközben körbenéztem a bálteremben. “Ez egy jelentős esemény lehet megszervezni.”
Vivian elmosolyodott.

“Hiszünk abban, hogy jutalmazzuk azokat, akik segítenek sikerben.”
Aztán észrevett, hogy egy vendégcsoport érkezett a bejárat közelében.
“Ó, itt vannak a fő adományozóink.”
Átnyújtotta a poharát Kierannek.
“Drágám, tartsd meg egy pillanatra a pezsgőm. Üdvözlöm kell őket.”
Válasz nélkül elment.
Kieran ott állt, kezében tartotta a poharát, és nézte, ahogy átkel a bálteremben.
Nem mondtam semmit.
Nem volt értelme.
Ehelyett körbenéztem a Harrington partnerség másik felét kerestem.
Láttam Richardot a színpad közelében állni.
Magas volt, őszülő haja és visszafogott arckifejezése volt. Ellentétben Viviannal, aki úgy tűnt, könnyedén vált egyik beszélgetésről a másikra, Richard csendben állt, és figyelte a szobát.
A bálterem túloldaláról figyelte a feleségét.
Nem tudtam elmondani, mire gondol.
A bár felé mentem, és rendeltem szénsavat.
Néhány fiatal nő állt a közelben, halkan beszélgetve. A ruházatukból és ahogy időnként a vezetői asztalokra pillantottak, azt hiszem, a cégnél dolgoznak.
Nem szándékosan hallgattam, de a beszélgetésük átterjedt.
“Ez a harmadik ilyen időszak ebben a pénzügyi évben,” mondta egyikük.
Kieran felé nézett.
Egy másik nő röviden, nyugtalanul felnevetett.
“Szmokingi fázisban van.”
“Mi?”
“Emlékszel Markra a könyvelésből? Ő volt a Rolex korszak.”
A nők tudó pillantásokat váltottak.
“Ő vette neki azt a húszezer dolláros órát, mielőtt Richard megtalálta volna a nyugtákat.”
A poharamra figyeltem.
“Tud Richard az új srácról?” kérdezte az egyik.
“Richard mindent tud ebben a cégben.”
“Hogyan?”
“Ő a pénzügyi igazgató. Ő kezeli a pénzt. Az egész vállalkozás a családja örökségére épült.”
Egy másik nő lehalkította a hangját.
“Vivian a közarc, de Richard irányítja a pénzügyeket.”
“Akkor miért nem tett semmit?”
“Vár. Ezt mondja mindenki.”
A beszélgetés a Harrington házaspár házassági szerződéséről szóló pletykák felé terelődött.