A tekintete a regisztrációs asztalra siklott.

Paige egy másik párt köszöntött. Anya átadott egy kulcsot.

“Azt hittem, beleegyeztél, hogy ide-vissza vezetsz,” mondta.

“Nem tettem.”

“Vacsora előtt játszhatunk egy kicsit,” mondta Elinek.

Először Eli nézett rám.

Ez jobban fájt, mint ha sírt volna. Azt vizsgálta, hogy a nagyapja figyelmének akarása okozhat-e újabb problémát.

“Indulunk,” mondtam.

Apa még egy pillanatig tartotta a táblát, mielőtt visszaadta.

“Mara, nem lehetne holnap rendezni ezt?”

“Vasárnap beszélhetünk. A házadhoz.”

Anya odajött, miközben felemeltem Eli bőröndjét.

“Szégyenbe hozod a nővéredet.”

“Hazaviszem a fiamat.”

“Már fizettél a hétvégéért.”

“Tudom.”

Várt, mintha hangosan kimondva le kellene tennem, hogy leteszem a bőröndöt.

Ehelyett megkérdeztem Elitől, hogy van-e kesztyűje.

Átnézte a zsebeit.

Megfogtam Eli kezét, és együtt sétáltunk ki.

Átjutottam a parkolón anélkül, hogy bármit is mondtam volna, amit később el kellett volna magyaráznom neki.

Az autóban beindítottam a motort, és letöröltem az olvadt havat az ujjamról. Eli becsatolta magát. A tábla a hátizsákján pihent a lábánál.

Néhány percig hallgattuk a fűtőtestet.

“Tettem valamit?” kérdezte.

“Nem.”

“Mert nem hoztam nekik virágot vagy ilyesmit.”

Felé fordultam.

“Nem kellett volna semmit hoznod.”

Bólintott, de továbbra is kinézett az ablakon.

“Nem kellett volna meghívniuk minket, aztán megváltoztatni, mit jelent a meghívó,” mondtam. “Az az ő felelősségük.”

“Nagypapa azt mondta, játszhatunk.”

“Hallottam.”

“Szerinted elfelejtette?”

“Azt hiszem, elfogadott valamit, amiről meg kellett volna kérdeznie.”

Ez volt a legőszintébb válaszom.

Nem mondtam el Elinek, hogy a nagyszülei nem szerették őt. Nem mondtam neki, hogy jó szándéka, és el kellene felejtenie. Egyik kijelentés sem magyarázta meg, hogy a fiú az autómban ült éjszakai táskával, és nincs sehol, hogy kipakolja.

Megkérdeztem, hogy hazamenjen-e vagy előbb vacsorázni akar-e.

“Az a hely, ahol egész nap reggelizünk?”

“Persze.”

A dinerben palacsintát és rántottát rendelt. Kávét rendeltem, aztán rájöttem, hogy dél óta nem ettem.

A pincérnő a tábláról kérdezett, amikor az üres székre tette.

“A nagyapám meg akart tanítani,” mondta.

“Cribbage?”

Bólintott.

“A férjem játszik. Túl sok számolás nekem.”

Miután elment, Eli kinyitotta a táblát.

“Megmutathatom a kezdetet.”

Cukorcsomagokat használtunk jelölőként, mert a kis csapok még mindig papírpapírba voltak csomagolva a bőröndjében.

Veszítettem. Aztán megint veszítettem.

Másodszor elmagyarázta, hogy folyamatosan pontot adok neki, mert nem figyeltem.

“Furcsa napom volt.”

“Én is.”

Ő ezt mondta anélkül, hogy vádolt volna, és le kellett néznem a kávémra.

Szombat reggel anya küldött egy fényképet az étkezőről.

Gyönyörű este. Bárcsak nem mentél volna el így.

Bámultam az asztal közepén álló fehér virágok elrendezését. A pénzem fizette a székeket, a szobát, az étkezést. A nővérem ügyfelei mosolyogtak a fények alatt.

Három válaszverziót írtam be, és töröltem őket.

Aztán írtam: Vasárnap kettőkor beszélünk. Mind a négyen. Eli nem lesz ott.

Paige külön üzenetben válaszolt.

Anya azt mondja, azt hiszed, loptam valamit. Azt mondtad, hogy virágokat is megcsinálhatok.

Visszaírtam: Hozd el az esemény költségvetését és a csomageladásokat. Meg kell értenem, hogy a fizetésem milyen támogatásra került.

Majdnem egy óráig nem válaszolt.

Végül: Rendben.

Lena aznap délután e-mailben küldte a lodge dokumentumait. Nem volt titokzatos díj, és nem rejtett plusz hely a papírokban. A lodge pontosan azt adta, amit lefoglaltam.

A probléma az volt, hogy mit csinált vele a családom.

Elolvastam a végső szobalistát. A nevem mellett, a koordinátor jegyzeteiben az volt: Napi segítség. Nem szükséges a szállás.

Ez a sor jobban zavart, mint a számlán szereplő összeg.

Valaki a hétvégén megnézte a lakásomat, és személyzeti rendszerre csökkentette.

Lena egy külön javaslatot is mellékelt, amit Paige kért egy őszi elvonulásra. Az első előleg 4 200 dollár lenne. Új aláírásra és fizetési engedélyre volt szükség.

Semmit sem emeltek fel.

Megkértem Lenát, hogy távolítson el a javasolt fizetőként, és vegye fel a kapcsolatot közvetlenül Paige-tel a jövőbeli események kapcsán. Megerősítette a változást.

Ez megkönnyítette volna a vasárnapot.

Ehelyett szombat estét azzal töltöttem, hogy vajon túl sokat csináltam-e az egészből.

A pénzt már elköltötték. Eli élvezte a dinert. Apa nem osztotta ki a szobákat. Paige próbálta életben tartani az üzletét.

Minden ésszerű tény újabb okot adott arra, hogy elengedjem.

Aztán Eli lejött a földszintre, hogy megkérdezze, hol kellene a testületnek laknia.

“Bárhol elérheted,” mondtam.

A kanapé melletti alacsony polcra tette.

“Befejezhetjük holnap azt a meccset?”

“Igen.”

“Nem kell dolgoznod?”

“Nem holnap.”

Felment az emeletre, én pedig abbahagytam a fejemben bocsánatkérések írását.

Vasárnap Eli egy iskolai barátjánál szállt meg. A szüleimhez hajtottam a lodge-számlám másolatával.

Anya kávét és bolti sütiket tett ki. Apa a konyhaasztalnál ült. Paige mellette állt, egy vékony fekete folióval.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha bármelyik másik délután lenne, amikor valaki segítséget kér egy problémában, amit már nekem talált.

Anya egy nyomtatott űrlapot csúsztatott az asztalon.

“Le kell egyeztetnünk a következő dátumot, mielőtt a lodge elárulja.”

Ez volt az őszi lánykérés.

A befizetési vonal 4 200 dollárt mutatott.

A kezem az ölemben maradt.

“Nincs következő randi a pénzemmel.”

“Beszélhetünk a szobákról,” mondta. “Mondanod kellett volna, hogy mérges vagy.”

“Mondtam, hogy nincs nálam.”

“Tudod, mire gondolok.”

“Tényleg nem.”

Paige kihúzta a fóliót.