Péntek délután Eli a saját bőröndjét vitte az autóhoz anélkül, hogy emlékeztették volna. Időben elmentem a munkából, ami több tervezést igényelt, mint maga a nyaralás, és dél felé hajtottunk, miközben egy zsák úton lévő nassolnivalót tarttunk magunkban.

Megkérdezte, lesz-e elég hó ahhoz, hogy az erdőben sétáljon.

Mondtam, hogy reggeli után ellenőrizhetjük.

Megkérdezte, hogy a nagypapa fennmarad-e későig.

Mondtam, hogy valószínűleg később, mint ahogy nagymama szerette volna.

Amikor beálltunk a lodge parkolójába, meglátta apám autóját, és elmosolyodott.

Most mellettem állt, miközben idegenek vittek bőröndöt fel.

Paige sötétzöld ruhában és egy kötényben lépett ki az étkezőből, amelyen a cégnevének varrt volt. Metszőollót vitt magával, és fejhallgatóba beszélt.

Meglátott minket, mosolygott, majd észrevette az arckifejezésemet.

“Visszahívlak.”

“Anya azt mondja, nincs szobánk.”

Paige a regisztrációs asztal felé nézett.

“Azt hittem, beszélt veled.”

“Miről?”

“Arról, hogyan alakult a hétvége.”

“Mit jelent ez?”

Egy lodge alkalmazottja haladt mögötte, egy tálca poharakat cipelve. Paige megvárta, amíg a nő nem hallott.

“Ez az első bentlakásos műhelyem. Négy csomag. Két vendég szobánként.”

“És a másik két szoba?”

“Anyukának és apának van egy. Nekem van a másik. Korán kell itt lennem.”

Itt könnyedén fejezzük be.

Nem tette.

“Szóval négy szobát adtál el.”

“Igen.”

“A családunknak bérelt lodge-ban.”

“Nem hagyhattuk őket üresen.”

“Az egyik közülük a miénk volt.”

“Hazavezethetsz. Az ügyfeleknél más a helyzet.”

Eli a lépcsőre nézett. Az arcán semmi drámai nem volt. Figyelmesen hallgatott, próbálta beilleszteni a megígéretünket abba, ami történt.

Megkértem, hogy üljön le az ablak melletti padra.

“Megtarthatod a kabátodat.”

Bólintott és elment.

Paige nézte, ahogy az ölében helyezi a táblát.

“Még mindig tud apával lógni az ülések között.”

“Egy esemény ülései között, amiről nem tudtam?”

“Már hónapok óta beszélgetünk erről.”

“Virágokról beszéltél.”

Anya is csatlakozott hozzánk, ismét a szalvétákat cipelve.

“Ne csináld ezt vitává, amíg az emberek érkeznek.”

“Mire valók ezek?” Kérdeztem, megérintve a halmot.

“Csak hajtogatok. És egy kis segítség a vacsorához. A lodge intézi az ételt, de Paige-nek szüksége van valakire a regisztrációs asztalnál, amíg tanít.”

“Valaki, aki engem gondol.”

“Olyan jó vagy az emberekkel, ha probléma van.”

“És Eli?”

“Ki tudja tenni a tekercseket. Elég idős ahhoz, hogy segítsen.”

A pad felé néztem. Elég közel volt ahhoz, hogy minden szót halljon.

“A hétvégét a nagyapjához jött.”

“Mindkettőt meg tudja csinálni.”

“Nem. Nem kell megérdemelnie a látogatást.”

Paige megdörzsölte a szemöldöke közé.

“Mindent beletettem ebbe. Kérlek, ne hagyd, hogy elromla, mielőtt elindulna.”

Ez a mondat majdnem működött.

Értettem, hogy egy szoba tele van emberekkel, akik valamire várnak, amiért te vagy felelős. Tudtam, milyen borzalmas nyomás van az, aki ígérte, hogy minden simán megy.

Egy pillanatra fontolgattam, hogy maradok vacsoráig. Mindenkit regisztráltatni. Biztos voltam benne, hogy Eli egyen. A vendégek felmente után rendezték meg.

Aztán ránéztem, ahogy a kabátját cipzárral ült, várva, hogy megtudja, mit kell tennie, hogy maradhat.

Ha elvettem azokat a szalvétákat, ő nézte, ahogy elfogadom a magyarázatot.

Visszatettem őket az asztalra.

“Beszélnem kell a páholyvezetővel.”

Anya elkapta az ujjamat.

“Nem mondasz le semmit.”

“Ezt még nem mondtam.”

Lena, a menedzser, egy jegyzettömböt vitt az irodából. Ősz haja volt az álla alatt, és olvasószemüvege lógott egy zsinórról. Többször beszéltünk, miközben a foglalást szerveztem.

“Mrs. Bell? Minden rendben van?”

“Mara vagyok. Beszélhetnénk valahol csendes helyen?”

Néhány lépést vezetett be az irodába. A nyitott ajtón át még mindig láttam Elit.

Megkérdeztem, hogy a foglalásunk tartalmaz-e hat szobát és az eddig megbeszélt étkezéseket.

“Igen.”

“És ezek még mindig teljes egészében ki vannak fizetve?”

“Igen.”

“Ki adta neked az utolsó szobalistát?”

“Paige. Mint a csoportkoordinátorod.”

Lena elfordította a jegyzettömböt. Mind a hat szobát kijelölték. A szüleim és Paige két lakást foglaltak el. A maradék négy nevet viselt, amiket nem ismertem fel.

“Azt mondta, segítesz az eseményen, de minden este hazatérsz,” mondta Lena.

“Én nem egyeztem bele.”

Az arckifejezése megváltozott.

“Értem.”

Megkértem, hogy nézze meg, van-e még szabad szoba. Nem volt. Mindhatot lefoglaltuk.

A legközelebbi, üres szállás lévő szálloda huszonöt percre volt. Lena felajánlotta, hogy lemond.

Megköszöntem neki, de már tudtam, hogy nem fogok külön szobát fizetni, hogy a fiam visszautazhasson a megvásárolt családi látogatásra.

“Mi történik, ha elmegyünk?”

“A vacsorát és a reggelit a megbeszélt módon szolgálják fel. Az oktatási alkalmak a nővéred felelőssége.”

“És valami plusz díj?”

“Semmi az eredeti megállapodásodon kívül a jóváhagyásod nélkül.”

“Kérem, vegye figyelembe, hogy nem fogok jóváhagyni a kiegészítéseket. És nem fogok egy újabb eseményt szponzorálni.”

Leírta ezt, és megkérdezte, kérek-e egy példányt a foglalási papírokról.

“Igen. Kérem, írj e-mailt.”

Nem kértem tőle, hogy távolítsa el a fizető vendégeket. Műhelyre számítottak. Nem adták el a szobámat.

De én sem akartam maradni, mert a nővérem egy személyzeti tervet épített arra, hogy nem tudtam elmenni.

Amikor kijöttem, apa a pad mellett volt.

Felvette Eli kitábláját, és tesztelte annak kis réz zárját.

“Te te vagy javítottad meg?”

“Legtöbbször.”

“Jól néz ki.”

Egy pillanatra majdnem hagytam, hogy ez elég legyen.

Aztán apa felnézett.

“Anyád azt mondja, szobakeverés van.”

“Nincs összetévesztés. Eladták a miénket.”