Serena felhúzta a szemöldökét, egyértelműen nem volt meggyőződve.

“Milyen csodás hallani,” mondta, majd flörtölő mosollyal Adam felé fordult. “Adam, azt kell mondanom, ma nagyon jól nézel ki. Az a ruha fantasztikusan áll neked.”

Láttam, hogy Nathan kissé összevonja a szemöldökét a felesége hangnemen, de nem szólt semmit.

Adam csak udvariasan bólintott.

“Köszönöm, Serena.”

A látogatásuk hátralévő része is ugyanolyan feszült volt.

Serena sosem hagyta ki az alkalmat, hogy lazán megérintse Adamet, túl hangosan nevetett a megjegyzésein, vagy diadalmas pillantásokat vetsen felém, amikor Adam reagált a figyelmére.

A legrosszabb az volt, hogy nem volt jogom féltékenynek lenni.

Adam és én csak most kezdtünk el civilizáltan beszélni egymással, és bár közös múltunk volt, a jelenünk még mindig kényelmi házasság volt.

Mire végre elmentek, érzelmileg kimerültnek éreztem magam.

Adam csendben maradt, miközben Charles elkísérte őket az ajtóhoz.

“A nővéred elég nyilvánvaló,” jegyezte meg hirtelen Adam.

Meglepetten néztem rá.

“Mit értesz ez alatt?”

“A flörtölési kísérletei velem,” válaszolta szárazon. “Azt hiszem, most, hogy tudja, hogy nem vagyok az a szörnyeteg, akit elképzelt, érdekesebb lettem számára.”

“Ő Serena,” mondtam szomorúan. “Mindig azt akarja, amit nem kaphat.”

Adam egy pillanatra tanulmányozott.

“És te, Fiona? Te is akarod azt, amit nem kaphatsz?”

A kérdés váratlanul ért.

Haboztam, nem tudtam, hogyan válaszoljak.

“Csak egy esélyt akarok boldog lenni. Azt hiszem, életemben nem volt sok ilyenem.”

Valami a válaszomban mintha megérintette volna, mert az arckifejezése meglágyult.

“Gyere velem,” mondta hirtelen. “Meg akarok mutatni neked valamit.”

Meglepődve követtem, ahogy a kerekesszékét a kastély folyosóin vezette egy olyan szobába, amit még sosem láttam.

Ez egyfajta dolgozóhely volt, könyvespolcokkal a falakat és egy nagy ablakkal, amely a kertekre nézett.

Adam odament egy íróasztalhoz, és elővett egy fényképalbumot.

Kinyitotta, és intett, hogy jöjjek közelebb.

“Nézd,” mondta, egy fényképre mutatva.

Ez egy kép volt a Blue Pine nyári táborból.

Egy mosolygó gyerek csoport állt a tó előtt, és ott, pont a közepén, Adam és én voltunk.

A hajam két rendezetlen fonatba volt kötve, és a ruháim túl nagyok voltak a vékony testemhez.

Adam egy vékony fiú volt, kócos barna hajjal és ragadós mosollyal.

Karjaink összefonódtak, és úgy néztünk ki, mint a világ legboldogabb gyerekei.

“Évek óta megőriztem,” vallotta be halkan Adam. “Eszembe jutott, hogy legalább egyszer az életemben valaki úgy látott, aki vagyok, nem a vezetéknevem vagy a pénzem miatt.”

“Nem tudtam, hogy akkor gazdag vagy,” mondtam meglepődve.

“Pontosan,” válaszolta Adam halvány mosollyal. “És nem érdekelt, hogy gazdag vagy szegény vagyok-e. Csak az érdekelt, hogy megosztom-e veled a sütizéseimet.”

Halkan nevettem, emlékezve arra, hogy mindig könyörögtem neki, hogy ossza meg az anyja által küldött finom házi sütit.

“Ők voltak a világ legjobb sütike,” mondtam nosztalgián.

Adam több oldalt lapozott az albumban, és megmutatott nekem más fotókat abból a nyárból.

Ketten horgásztunk, agyákból menedéket építünk, kenukat versenyeztünk.

Ezek olyan emlékek voltak, amelyeket mélyen eltemettem, de most meglepő tisztasággal tértek vissza.

“Miért mutatod ezt most nekem?” Végül megkérdeztem.

Adam becsukta az albumot, és egyenesen a szemembe nézett.

“Mert tudnom kellett, hogy az a Fiona, akire emlékszem, még létezik-e,” válaszolta őszintén. “A bátor lány, aki nem félt szembeszállni a zaklatókkal, egy vékony fiú miatt, aki inkább a tóban úszott, mint a lány tevékenységeit. Aki arról álmodott, hogy egyszer saját otthona lesz.”

“Még mindig létezik,” suttogtam. “Bár néha elfelejtem őt mindazok alatt, amivé az örökbefogadott családom próbált változtatni.”

Adam bólintott, mintha valami fontos dolgot megerősítettem volna neki.

“Akkor talán újrakezdhetnénk,” mondta óvatosan. “Nem Fiona és Adam, a elrendezett házasság, hanem Fiona és Finn, a tábor barátai.”

Először az esküvőnk óta éreztem egy szikra a reményt.

“Örülnék,” válaszoltam őszinte mosollyal.

Aznap este, amikor aludni készültem, halk kopogást hallottam az ajtómon.

Amikor kinyitottam, találtam egy telonyt, két csésze forró csokoládét és egy tányér sütiket.

Egy cetli kísérte a tálcát.

“Meseeste a tűz mellett, pont úgy, mint régen. Benne vagy, Finn?”

Mosolyogva felvettem a tálcát, és elindultam a nappaliba, ahol Adam a lángoló kandalló előtt várt.

Először azóta, hogy újra találkoztunk, a mosolya őszinte volt, emlékeztetve arra a fiúra, aki oly sok évvel ezelőtt a legjobb barátom volt.

Így hát, a tűz pattogásával és a csokoládé édes ízével az ajkainkon elkezdtük újra felépíteni a történetünket darabonként, emlékről emlékezetre.

A következő hetekben Adammel újra felfedeztük egymást.

Eleinte óvatosak voltak a beszélgetéseink, miközben megosztottuk egymást, mi történt az életünkben a nyári tábor után.

Elmesélte a balesetét, az éveket tartó rehabilitációt, és azt, hogyan tanult megtanult együtt élni a fogyatékosságával anélkül, hogy az meghatározza, ki ő.

“A baleset megváltoztatta a testemet, de nem akartam, hogy a lelkem is megváltozzon,” mondta nekem egy délután, miközben a kertekben sétáltunk. “Bár bevallom, hogy ez a keserűség nagyon sokáig elfogyasztott.”

“Hihetetlenül nehéz lehetett,” válaszoltam, miközben a kerekesszéke mellett sétáltam. “El sem tudom képzelni.”

“A legnehezebb nem a fizikai fájdalom volt,” vallotta be. “Rájöttem, mennyire másképp néznek rám az emberek. Hirtelen már nem voltam Adam Blackwood. Én voltam a szegény fiú a kerekesszékben. A sajnálat rosszabb, mint a közöny.”