Sóhajtottam, és úgy döntöttem, az őszinteség az egyetlen lehetőségem.

“Mert nem volt más választásom. A családom mindig is Serenát részesítette előnyben. Amikor eldöntötte, hogy hozzád kell mennem, senki sem kérdezte meg, mit akarok. És még ha nemet is mondtam volna, mit tettem volna? Nincs egyetemi végzettségem. Nincs saját pénzem. És nincs hová mennem.”

Adam alaposabban tanulmányozott, mintha értékelne.

“Szóval, azért vettél feleségül, mert ez volt az egyetlen menekülési módod,” zárta le.

“Ne hívd magad így,” válaszoltam határozottan. “És nem, nem csak a menekülésről volt szó. Azt hittem, talán… Talán kijöhetnénk. Talán még barátok is lehetnénk.”

Adam hitetlenkedve felnevetett.

“Barátok a szegény csúnyával?” mondta, idézve Serenát.

“Ezek Serena szavai voltak, nem az enyém,” védekeződtem meg. “Sosem láttalak így.”

“Nem?” kérdezte szarkasztikusan. “Akkor hogyan láttál engem, amikor tegnap találkoztál velem a templom előtt?”

Elpirultam, ahogy eszembe jutott az idegességem és a kínosságom.

“Meglepődtem,” vallottam be, “de nem azért, mert gondolod.”

“Meglepődtem, mert én mit csinálok?” – nyomogatta.

“Vonzó,” vallottam be végül, képtelen voltam a szemébe nézni. “És a szemeid? A szemeid ismerősnek tűnnek, mintha valahonnan ismernélek.”

Adam teljesen megmozdult, szemei kitágultak.

“Mit mondtál éppen?” kérdezte rémületten.

“Hogy a szemeid ismerősnek tűnnek?” Ismételtem, zavartan a reakcióján. “Mintha már láttalak volna, de nem emlékszem hol.”

Adam előrehajolt, olyan intenzitással tanulmányozta az arcomat, hogy megborzongtam.

“Blue Pine nyári tábor,” mondta lassan. “15 évvel ezelőtt.”

Mintha villám csapott volna át rajtam.

Elfeledett képek árasztották el az elmém.

Egy kristálytiszta tó, fa kunyhók, éjszakai tábortüzek, és egy kék szemű fiú, aki mindig mellettem maradt.

“Finn,” suttogtam, a becenevet, amit neki adtam. “Tényleg te vagy az?”

Adam lassan bólintott, de arckifejezése kemény maradt.

“Nos, végre emlékszel,” mondta keserűen. “Azt hittem, sosem fogod.”

“De hogyan… Hogyan lehetséges ez?” A hangom remegett. “Olyan sok év telt el, és sosem tudtam, mi történt veled. Egy nap egyszerűen eltűntél a táborból.”

“Nem tűntem el,” válaszolta Adam hidegen. “Balesetem volt. Leestem egy szurdokba egy túra közben. Eltörtem a gerincemet.”

A kezem a számhoz repült, miközben elfojtottam a sóhajot.

“Úristen, nem tudtam. Senki sem mondta nekem.”

“Természetesen nem,” folytatta Adam. “Hiszen miért mondaná bárki az árva lánynak, hogy senki sem akar? Könnyebb volt úgy tenni, mintha soha nem is léteztem volna.”

“De én téged kerestelek,” mondtam, hangom elcsuklott. “Napokig kérdeztem rólad, de senki sem mondott semmit. Aztán véget ért a tábor, és vissza kellett térnem az örökbefogadó családomhoz.”

Adam úgy nézett rám, mintha azt próbálná eldönteni, hogy igazat mondok-e.

“Leveleket írtam neked,” folytatta. “Egy egész éven át leveleket küldtem az egyetlen helyre, ahol tudtam, hogy lehetsz, az árvaházadnak. Megkaptad őket?”

Megráztam a fejem, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

“Amikor visszajöttem a táborból, az örökbefogadó családom már elvégezte a papírmunkát. Kivittek az árvaházból. Sosem kaptam leveleket.”

Először azóta, hogy újra találkoztam vele, láttam, hogy Adam szeméből eltűnik a keménység.

“Azt hittem, elhagytál,” vallotta be. “Azt hittem, hogy mint mindenki más, te is elfelejtettél engem, amint megtudtad, hogy fogyatékos vagyok.”

“Sosem tettem volna ilyet,” tiltakoztam hevesen. “Finn, Adam, ti voltatok az egyetlen barátom abban a táborban. Az egyetlen, aki nem gúnyolt belőlem, mert árva vagyok, az egyetlen, aki igazán látott.”

Csend telepedett köztünk, miközben Adam mintha feldolgozná, amit mondtam.

Végül megköszörülte a torkát.

“Igazából nem tudtad, ki vagyok, amikor hozzám mentél.”

“Fogalmam sem volt,” vallottam be. “Serena csak azt mondta, hogy te vagy Nathan fogyatékkal élő testvére, és hogy hozzá kell mennem, hogy—”

“Hogy megszabadulhasson a terhtől,” fejezte be keserűen Adam.

Bólintottam, szégyellem.

“Nagyon sajnálom. Ha tudtam volna, hogy te vagy az—”

“Mi?” Adam kihívta. “Lelkesebb lettél volna az esküvővel kapcsolatban?”

“Igen,” kiáltottam gondolkodás nélkül, azonnal elpirulva.

Adam meglepődöttnek tűnt.

És egy pillanatra azt hittem, valami más szikrát látok a szemében.

De gyorsan visszatért óvatos arckifejezéséhez.

“15 év telt el, Fiona. Mindketten megváltoztunk.”

“Tudom,” válaszoltam halkan. “De vannak dolgok, amiktől nem változik. Például hogy még mindig te vagy az egyetlen, aki valaha egyenrangúként bánt velem, még ha csak azon a nyáron is.”

Adam elfordította a tekintetét, egyértelműen kényelmetlenül érezte magát a beszélgetés irányába tartva.

“Mennem kell,” mondta hirtelen, eltávolodva az asztaltól. “Dolgoznom kell.”

Néztem, ahogy a kerekesszékét a kijárat felé irányítja, egyedül hagyva a kusza gondolatokkal és a szokásosnál gyorsabban verő szívvel.

A következő napokban Adam folyamatosan kerülött engem.

Minden alkalommal, amikor megpróbáltam beszélni a közös múltról, talált egy ürügyet, hogy távozzon.

Frusztráló volt, de megértettem.

15 év fájdalom nem fog egyik napról a másikra eltűnni.

Egy héttel az esküvőnk után Nathan és Serena meglátogatták.

A gyomrom összeszorult az idegességtől, miközben Charles bevezette őket a nappaliba, ahol Adam és én vártunk.

“Adam,” kiáltotta Nathan vidáman, miközben megölelte testvérét. “Hogy megy a házasélet? Fiona pont az, amire számítottál?”

Adam röviden rám pillantott, arckifejezése olvashatatlan volt.

“Érdekesnek bizonyul,” válaszolta óvatosan.

Serena macskamosollyal nézett rám.

“Fiona, drágám, hogy vagy?” kérdezte hamis édességgel. “Jól bánik veled a férjed? Annyira aggódtunk miattad, tudod, hogy egy olyan férfihoz házasodsz, akit alig ismersz.”

“Jól vagyok, köszönöm,” válaszoltam, próbáltam nyugodt maradni. “Adam nagyon figyelmes volt.”