Kétségbeesetten reméltem, hogy talán, csak talán, meglátja, mi történik, és megvéd engem, de nem tette.

Egyenesen Serenához ment.

Szemei meglágyultak, miközben megkérdezte: “Jól vagy?”

Megdermedtem, miközben láttam, hogy Adam teljesen figyelmen kívül hagy, és Serena felé lép egy olyan aggodalommal, amit soha nem mutatott nekem.

Olyan érzés volt, mintha a világom összeomlana.

A saját férjem, akivel épp most vettem feleségül, inkább ugyanazért a nőért aggódott, aki elutasította és megalázta őt.

“Jól vagyok,” válaszolta Serena egy kedves hangon, amit soha nem használt velem. “Csak egy kis lökés volt a nővéremtől. Tudod, milyen ő, mindig olyan impulzív.”

Adam bólintott, mintha igazán ismerné őt.

Mintha tényleg ismerne engem.

Valami a tekintetében egyre ismerősebbnek tűnt, de a fájdalom és a megaláztatás elhomályosította a gondolataimat.

“Most menj el, Fiona,” mondta apám szigorúan. “Neked és a férjednek el kell jutnotok a házhoz.”

A ház egy Blackwoodok kúria volt, ahol állítólag a házasságunkat kezdtük.

Egy olyan élet, ami, ha Ádám megvetése alapján ítéljük engem, pokol lesz.

Útközben olyan nehéz volt a csend az autóban, hogy majdnem meg tudtam érinteni.

A sofőr időnként ránk pillantott, egyértelműen kényelmetlenül érezve magát a feszültségtől.

Adam az ablakon tartotta a tekintetét.

“Miért utálsz ennyire?” Végül mertem megkérdezni, hangom elcsuklott.

Adam még csak rám sem nézett.

“Nem utállak,” válaszolta hidegen. “Ahhoz, hogy utáljak valakit, először törődnöm kellene vele. És egyáltalán nem érdekel veled.”

Szavai úgy szúrtak át, mint a tőrök.

Nagyot nyeltem egyet, próbáltam visszatartani a könnyeimet.

“De te még nem is ismersz engem,” tiltakoztam. “Legalább adhatnál nekem egy esélyt.”

Először fordult felém Ádám, és kék szemeinek intenzitása hullámként csapott meg.

“Esély?” Keserűen felnevetett. “Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? Azt hiszed, nem tudom, miért vettél feleségül?”

“Azért vettem feleségül, mert én…”

Megálltam, nem tudva, mit mondjak.

Mert Serena kért engem.

Mert a családom nyomást gyakorolt rám.

Mert nem volt más választásom.

“Pontosan.”

Adam visszafordult az ablak felé.

“Még azt a mondatot sem tudod befejezni valami őszintével.”

Amikor megérkeztünk a kastélyhoz, lenyűgözött voltam az érzelmi állapotom ellenére.

Gyönyörű, régi ház volt, gondosan megőrizve, hatalmas kertekkel és olyan építészettel, mintha egy meséhez tartozna.

Ha a körülmények másképp alakultak volna, lehetett volna álom.

Egy idősebb férfi, akit feltételeztem, hogy a házvezetőnő, üdvözölt minket a bejáratnál.

“Üdvözlöm, Mr. és Mrs. Blackwood,” mondta meghajolt.

“Charles. Ő Fiona,” mondta szárazon Adam. “A keleti szárny hálószobájában fog lakni.”

A keleti szárny.

Még csak nem is osztoztunk meg egy szobában.

“Természetesen, uram,” válaszolta Charles, együttérző pillantást vetett rám. “Asszonyom, engedje meg, hogy megmutassam a szobáját.”

Követtem Charles-t a kastély folyosóin, próbálva feldolgozni mindazt, ami történik.

A házasságom egy bohózis volt.

A férjem megvetett, a családom pedig inkább a mostohatestvéremet részesítette előnyben, mint engem.

Soha nem éreztem még magam ennyire egyedül.

“Itt vagyunk, asszonyom.”

Charles kinyitotta az ajtót egy nagy, elegáns hálószoba felé.

“Remélem, ez tetszik.”

“Köszönöm, Charles,” mormoltam.

“Mr. Blackwood,” kezdte Charles habozva. “Nem mindig volt ilyen. Legbelül jó ember.”

Meglepődve néztem rá, meglepődve a megjegyzésén.

“Akkor miért bánik velem, mintha a legnagyobb ellensége lennék?”

Charles sóhajtott.

“Nem az én dolgom megmondani, asszonyom, de talán idővel és türelemmel javulni fog a helyzet.”

Aznap éjjel alig aludtam.

Forgolóztam, azon töprengve, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe.

Minden akkor kezdődött, amikor Serena egy bulin találkozott Nathan Blackwooddal.

Gyorsan beleszerettek, és mire észbe kaptam, eljegyezte magát.

Aztán jött Adam, Nathan fogyatékos testvére kérdése.

Serena szörnyetegként írta le őt, keserű és szörnyű embernek.

Amikor Nathan ragaszkodott hozzá, hogy a testvére is házasodjon hozzá, Serena pánikba esett, és ekkor jött elő a terve.

Adamhez kellett volna mennem feleségül.

“Tekintsd rá úgy, mint egy szívességre nővérek között,” mondta nekem azzal a hamis mosollyal. “Amúgy is, mi más van az életedben? Nem mintha sok lehetőséged lenne.”

És igaza volt.

Pénz nélkül, biológiai szüleim nélkül, akik támogattak volna, és csak alap végzettséggel korlátozottak voltak a lehetőségeim.

Az örökbefogadó apám mindig világossá tette, hogy Serena az ő prioritása.

A mostohaanyám inkább szolgának bántott, mint lánynak.

Egy elrendezett házasság egy gazdag férfival, még ha csúnya és fogyatékos is volt, tűnt az egyetlen kiútnak.

Milyen naiv voltam.

Másnap reggel egy zavaros álomból hirtelen ébredtem.

Elmosódott képek egy tóról, nevető gyerekekről és egy pár intenzív kék szemről, ugyanazokról a szemekről, mint Ádámnak.

Lementem az étkezőbe, ahol meglepő módon Adam egyedül reggelizett.

Egy pillanatra fontolgattam, hogy megfordulok, és elkerülem a újabb összetűzést, de úgy döntöttem, hogy nem folytathatjuk így.

Ha összeházasodni akarunk, legalább megpróbálnunk kellene civilizált együttélni.

“Jó reggelt,” mondtam, miközben vele szemben ültem.

Adam felnézett az újságáról, meglepetés villant át az arcán.

“Jó reggelt,” válaszolta röviden, majd visszatért az olvasáshoz.

“Szerintem beszélnünk kellene,” folytattam, összeszedve a bátorságomat. “Úgy tudom, nem akartad ezt a házasságot. Én sem akartam így, de mivel már ebben a helyzetben vagyunk, talán megpróbálhatnánk.”

“Mit próbálkozás?” szakította félbe. “Úgy teszünk, mintha boldogan házasok lennénk? Úgy tesz, mintha nem sajnálatból vagy pénzből vettél volna feleségül?”

“Nem sajnálat volt,” tiltakoztam. “És nem is pénzért volt.”

“Nem közvetlenül.” Adam felvonta a szemöldökét. “Akkor miért?”