“Gyorsabban csinálhatnánk?” kérdezte.

“Lehetséges. Megígérhetjük ezt ebből a tárgyalásból? Nem.”

A munkaállomások felé nézett. “Ezt akartam, hogy hangosan kimondd.”

Hat hetet töltöttünk hasznos információk keresésével. A legénység rövidített váltási időt. Az anyagok következetesebben jutottak el a megfelelő állomásokhoz. Két visszatérő késés eltűnt, miután a beosztást írók hallgattak a munkát végzőkre.

De a fejlődés más, mint a bizonyított kapacitás. A próba egy üzletben kisebb kezdett támogatta, majd egy másik felülvizsgálatot követett. Még nem támogatta a júniusi négy boltos indulást.

Részben azért tudtam a különbséget, mert hibáztam az első hetemben. A csomagolórész mellett egy sor széket számoltam össze, mint a készlet. Tessa megkért, hogy nézzem meg újra. Elérték az összeszerelés végét, de még senki sem vizsgálta meg őket.

Megváltoztattam a számot, és megkértem, hogy magyarázza el, hogyan választotta el a legénység a két csoportot. Nem volt elég hely, így a forgalmas délutánokon a sorok összehúzódtak. Az iroda ajtaján teljesen egyformának tűntek.

Ezt nem egy elszámoltathatóságról szóló beszéddel oldottuk meg. Tessa külön padlótereket jelölt, és gondoskodott róla, hogy a műszak lapok ellenőrzési állapotot jeleznek. A következő héten követhettem a széket a folyamaton anélkül, hogy ki kellett találnom, melyik összesen tartalmazza.

A második előrehaladási megbeszélésünkön elmagyaráztam Ruthnak az eredeti számolási hibámat. Megadtam neki a helyreállított számot, és megmutattam neki az új eljárást. Megkérdezte, hogy a korábbi szám elérte-e valakit, aki kézbesítési ígéretet tett. Nem így történt. Aztán megköszönte, hogy elkaptuk.

Ez az emlék volt az oka, hogy mindig hagytam Evannek a helyet, hogy kijavítsa magát. Egy rossz szám nem jelenti automatikusan azt, hogy valaki őszintétlen. Néha azt jelentette, hogy rossz ajtóban álltak, és rossz következtetést vontak le. Ami számított, az volt, mit csinálnak, miután valaki megmutatta nekik a különbséget.

Minden jelentésemben lévő számlának volt dátuma és ellenőrzési státusza mellette. Mielőtt számot használtunk volna, Tessával ellenőriztük, hogy ugyanazt értjük-e vele. Mindketten elég időt töltöttünk azzal, hogy válaszoljunk valaki más kézbesítési ígéretére, hogy tudjuk, mennyire drága lehet egy kényelmes félreértés.

Délben Evan hívott, miközben én szendvicset ettem az autómban.

“Hogy halad a támogató csomag?”

“A kapacitásjelentés pénteken készül el.”

“Remek. Tartsd pozitív a prezentációt. Ruth szereti a megoldásokat.”

“Vannak megoldások benne. Egy boltos kezdés és egy második próba.”

Megállt. “Ne tegyük ezt az egyetlen lehetőségünknek tűnni.”

“Ez az opció, amit a befejezett tárgyalás támogat.”

“Nora, ezek a megbeszélések nem csak a gyári padlóról szólnak.”

A szélvédőn keresztül a rakódokkot néztem. Egy sofőr kimászott, hogy segítsen egy raklapot átvezetni egy törött járdán.

“A szállítási dátumok,” mondtam.

Péntek délután elküldtem a kegyetlen jelentést Ruthnak, Tessának és Evannak. A hetedik oldalon az összefoglaló volt: 120 szék összeszerelve, 92 ellenőrzött és csomagolva, 28 újrajavításra várva, csütörtökön maradt szállítmány elérhető. Az asztal alatt azt írtam, hogy a javasolt négy boltos bővítést a tárgyalás nem igazolta.

Azt javasoltam, hogy kezdjük egy bolttal, miután a teljes próbarendelés átment az ellenőrzésen. Ez lehetővé tenné Ashbridge számára, hogy megismételt teljesítményt mérjen, mielőtt szélesebb körű vállalásokat vállalna.

A jelentés aligha volt elítélés. Javulást mutatott, és előrelépést kínált. Azért írtam bele a nyereségeket, mert valósak voltak, ahogy a többi problémát is azért tettem bele, mert valósak voltak.

Négy-tizenöt körül Evan külön írt nekem.

Elveszíthetjük a “nem igazolt” (nem hitelesített)? Rosszabbnak hangzik, mint amilyennek lennie.

Én azt válaszoltam, hogy hivatkozhat a haladási adatokra, de a jelentés következtetésének meg kell maradnia. Egy szélesebb körű indításhoz újabb próba és Ruth jóváhagyása szükséges.

Ő azt válaszolta: Hétfőn átbeszéljük a szöveget.

Mielőtt bármi másra válaszolnék, megnyitottam a szerződésem következő szakaszának árajánlatát. A vázlataim között állt, várva a döntést a pilotról. A további munka több hónapnyi hétköznapi számlát fedett volna le. Szükségem volt erre a jövedelemre, és el tudtam képzelni egy hétfő változatot, ahol mindenki mosolyogva távoz, mert én egy lágyabb kifejezést választottam.

Azt is tudtam, ki kapja az első dühös hívást, amikor az ígért székek nem voltak a teherautón. Tessa-nak egy olyan hét plusz órákat kell találnia, amelyeknek már van már teljes beosztása. A legénységet arra kérték, hogy mentsenek meg egy olyan dátumot, amit nem választottak. A jelentésem pedig egy mappában volt, ami azt sugallta, hogy mondtam, hogy megtehetik.

A becslést anélkül zártam le, hogy elküldtem volna. Ruthnak joga volt úgy dönteni, hogy a javaslat túl kicsi Calder számára. Nem tudtam nagyobbá tenni azzal, hogy eltávolítottam a mondatot, amely leírta a határait. Ha a következő szerződés ezen múlna, más munkát kellene keresnem.

Ezt a rövid párbeszédet bemásoltam a projektmappába. Aztán becsuktam a laptopomat, és túl gyorsan felálltam, érezve a merev húzást a vállamon. A délutánt azzal töltöttem, hogy elmagyaráztam egy olyan különbséget, ami bárki számára nyilvánvaló lett volna, aki huszonnyolc széket várt.

Megcsörgött a telefonom, miközben kávéscsészét mostam.

“Mérges vagy rám?” kérdezte Dana.

Elzártam a csapot. “Azt mondtad, ne gyere húsvétra.”

“Azt kértem, értsd meg a helyzetet.”

“Milyen helyzet?”

“Evan anyja szűk. Ez az első közös nyaralásunk. Nem akarom, hogy a beszélgetés kényelmetlenné váljon.”

“Azt mondta, nem akar találkozni velem?”

Dana habozott. “Nem ismer téged.”

Ez a válasz köztünk maradt.

“Akkor bemutathatnál,” mondtam.