Aztán a szünetet egy forgó rendszerre cserélte, amire senki sem emlékezett.

Tony, a második műszak vezetője, aki majdnem annyi ideje volt ott, mint én, a parkolócsere után bejött az irodámba, és becsukta az ajtót.

“Egész idő alatt így fog maradni?”

Mondtam neki, hogy várjon pár hónapot.

Új srácok jönnek, és szeretnék lenyomni a nyomukat.

Általában lenyugszik.

Ezt hittem.

Már láttam már korábban.

A munkatársai megbeszéléseken Kent szeretett a hagyomány gondolkodásáról beszélni.

Sosem mondta el, kire gondolt, de általában rám nézett, amikor mondta.

Amikor aggodalmat fejeztem fel a műszakváltással kapcsolatban, azt mondta: “Értem, hogy a változás kényelmetlen azoknak, akik régóta egy helyen vannak.”

Elengedtem.

Ő volt a főnököm, és voltak már olyan főnökeim, akiket nem kedveltem korábban.

Az első igazi probléma a tárolóedények voltak.

Szezonális túlcsordulás jött.

Kent hat 40 láb hosszú konténert rendelt, és megparancsolta a hajógyári személyzetnek, hogy tegyék őket egy kavicsos sávra a hátsó kerítés mellett, az erdő mellett.

Az a sáv a bérleti szerződésen kívül volt.

Tudtam, mert a B kiállításon volt, és mert ott álltam, amikor a felmérő megjelölte.

Kentet találtam az udvaron.

“Csak hogy tudd, az a kavicsos terület nem a bérelt területünk része. A vonal a kerítésnél van.”

Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy az ég más színű.

“A cég fizeti ezt az ingatlant, Wesley. Azt használjuk, amire szükségünk van.”

“A cég fizeti a részét,” mondtam. “Érdemes lenne ellenőrizned a bérleti szerződést. A helyszínterv a B mellékletben van.”

“Nem kell történelemórám az épületről.”

A tartályokat aznap délután menték be.

Küldtem Kentnek egy rövid, udvarias e-mailt, amelyben összefoglaltam a beszélgetést, mert 22 év üzemeltetés után mindent leírtam.

Aznap este elmondtam Audrey-nek.

Megkérdezte, hogy küldjen-e levelet a bérlőnek.

Mondtam: “Nem. A konténereket egy óra alatt el lehetett mozgatni, és nem akartam a céget hat acéldoboz miatt hívni, vagy úgy tűnni, mintha a főbérlői szerepemet használnám a munkahelyi vitát nyerni.”

Úgy gondoltam, Kent megtanulja, hogyan működik az oldal.

Ez volt az első hibám.

Kent egyre inkább kötődött a bánya szóhoz.

A megyei ingatlan nyilvántartásokat nem vizsgálták meg.

Néhány héttel később Kent bejelentette nagy projektjét.

Tisztítsd ki körülbelül másfél hektárt a hátsó erdőből, egyenesítsd síkra, és önts egy beton utánfutós telket.

A csúszdán fák voltak az előtti képen, a teherautók a utáni képen.

A probléma az volt, hogy a terv áthaladt a vízelvezető sáron, amely az egész udvarból a csapadékvizet a fogvatartó tóba vitte, és a terület nem volt a bérleti szerződésben.

A megbeszélés után maradtam, és elmondtam neki, hogy a hátsó terület a bérleti szerződésen kívül van.

Az átalakításokhoz a bérbeadó beleegyezése szükséges, és a szeszél feltöltése csapadékvizet juttatott volna a dokk ajtaja felé.

Ennyi föld kitakarításához valószínűleg földzavarási engedélyt is igényelne.

Kent hátradőlt a székében.

“Nem fogok engedélyt kérni valamilyen ingatlancégtől, hogy lakókocsikat parkoljak.”

Bevallom, egy pillanatra a padlóra kellett néznem.

Abban a pillanatban egy ingatlancég ült a konyhaasztalunknál, és a keresztrejtvényt csinálta.

“Átvinném a vállalati ingatlanoknál,” mondtam. “Ők kapják a bérleti szerződést.”

“Megoldom, Wesley.”

Ismét e-mailben követtem.

Világos nyelven fogalmaztam meg a bérleti szerződés, az engedély és a vízelvezetés kérdését.

Nem válaszolt.

Két héttel később 5:15-kor beálltam, és láttam egy platós ágyat kotrógépmel és egy kis dózerrel, amely a hátsó kerítés mellett parkolt.

Egy értékelő csapat téteket tett be, és néhány tét pont a sárban volt.

A feldolgozó cég tulajdonosa, Jimmy, már korábban is dolgozott velünk.

Megkérdeztem, van-e mérnöki rajzai, engedélye vagy írásos engedélye az ingatlantulajdonostól.

Egyike sem volt.

Kent egyszerűen azt mondta neki, hogy kezelték.

Jimmy levette a sapkáját, és megvakarta a fejét.

“Kent azt mondta, a tulajdonos aláírta.”

“Láttad ezt írásban?”

Átgondolta rajta.

“Nem.”

“Írásban kérném, mielőtt hozzáérnél ahhoz az árokhoz,” mondtam. “Ha az a hullám visszahúzódik, a víz a dokk ajtajánál ér, és te vagy az, aki a lapátot tartja.”

Jimmy felhívta az irodáját.

20 perccel később a legénysége elkezdte visszapakolni a felszerelést a pótkocsira.

Kent éppen akkor húzódott be, amikor az kotrógépet láncra verték.

Körülbelül egy tucat emberem állt az első szüneten nézve.

Beszélt Jimmyvel, de semmire sem jutott, aztán odajött hozzám.

“Az irodám. Most.”

Amint becsukta az ajtót, nem kiabált, ami valahogy még rosszabbá tette a helyzetet.

Azt mondta, hogy egy árus előtt és az egész első műszakban megszégyenítettem.

Azt mondta, aláástam egy projektet, amit a regionális igazgató jóváhagyott, aki ő volt.

“Meg kell értened, ki a tulajdonosa ennek a műveletnek,” mondta.

“Elég jól értem,” mondtam.

Ezt inkább hozzáállásnak vette.

Aznap este Audrey hivatalos levelet akart küldeni a vállalati részlegnek.

Mondtam neki, hogy várjon.

A dokkokban elárasztó dokumentumok nélküli munka megállítása már része volt az operatív vezetői munkámnak.

Még nem kellett főbérlőként járnom.

Jimmy nem ásott papírok nélkül, és egy Pine Ridge-i értesítés közvetlenül a Kenttel folytatott vitám után bosszúnak tűnne.

3 nappal később kaptam az első írásos figyelmeztetést.

Engedetlenség és egy engedélyezett beszállító beavatkozása.

Tara, a regionális HR általános igazgató, videóval csatlakozott.

Professzionális volt, és egyértelműen Kent jegyzeteit olvasta.

Kértem, hogy csatoljak egy írásos választ.

Azt mondta, megtehetem.