“Sosem mondtam alig annyit.”

“Azt mondtad, inkább egyedül lenni.”

“Igen.”

“Ez nem ugyanaz, mintha soha nem lennél itt.”

Anyám felállt, és a kávéscsészéjét a mosogatóhoz vitte. “A nagybátyád mérges a kapcsolatfelvételi űrlap miatt. Nem fogom veled beszélni.”

Nora akkor nem nyomta. Visszatette a könyveket a szekrénybe, de a dátumok nála maradtak.

Aznap este felhívott.

Éppen egy laza fogantyút húztam az egyik konyhafiókomban, amikor megcsörgött a telefonom. Majdnem elengedtem, mert feltételeztem, hogy egy másik rokon tanácsolni akar, hogy bocsássak meg valamit, amit senki sem nevez meg.

“Mike bácsi?”

“Szia, Nora.”

“Kérdezhetek valamit, hogy ne haragudj le?”

“Megpróbálom.”

“Minden szerdán meglátogattad a nagymamát?”

“Igen.”

“Meddig?”

“Mióta abba a lakásba költözött.”

“Négy év?”

“Igen.”

“Minden héten?”

“A legtöbb héten. Ha a munka zavarta, megváltoztattam a napot.”

Nora csendben volt.

“Megtaláltam a keresztrejtvényeket,” mondta.

A konyhaasztalnál ültem.

“Mit mondott neked?”

“Hogy ide-ott jártál. Anya úgy mondta, mintha főleg akkor jártál hozzá, amikor nagymamának valamit meg kellett javítani.”

“Néha megjavítottam a dolgokat. Nem ezért mentem oda.”

“Miért nem mondtad el senkinek?”

“Nem tudtam, hogy jelentkeznem kell a látogatásokról.”

“Tudod, mire gondolok.”

Igen.

“A nagymamád szerette, hogy van egy dolog, ami csak a miénk volt,” mondtam. “Eleinte nekem is tetszett.”

“Mi változott?”

“Úgy döntött, hogy a magánlátogatások nem számítanak családnak.”

“Nem ezt mondta anya.”

“Mit mondott az anyád?”

“Az a nagymama megváltoztatta a vészhelyzeti kapcsolatot, mert nehéz elérni a munkahelyeden, aztán magadra vetted.”

“Egész nap csörög a telefonom a munkahelyen. Én válaszolok.”

“Tudom.”

“Megváltoztatta a kapcsolatot, mert Bethnek van férje és lánya, én pedig elváltam. A nagymamád szerint ez megkönnyíti a leírását.”

Nora nem sietett megvédeni egyiküket sem.

“Tudta anya, hogy minden héten mész?”

“Tudta, hogy megyek. Nem hiszem, hogy tudta, hányszor.”

“De ő elég tudott.”

“Igen.”

“Mit akarsz, hogy nagymama tegyen?”

Ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt kérdezte tőlem.

“Nem akarom, hogy a nevem visszakerüljön a kártyára.”

“Akkor mit akarsz?”

“Azt akarom, hogy ne hívja Beth-et aznak, aki maradt, miközben azt kéri, hogy folyton megjelenjek ott, ahol senki sem lát.”

“Azt akarod, hogy beismerje, hazudott.”

“Azt akarom, hogy igazat mondjon. Hogy ő hogyan nevezi, az az ő döntése.”

Nora lassan kifújta a levegőt. “Ha mégis, visszamennél?”

“Nem úgy, ahogy voltak.”

“Miért ne?”

“Mert ha azonnal visszamenne, megtanítaná neki, hogy bármit mondhat, csak később javítja ki.”

“Ez keményen hangzik.”

“Valószínűleg igen.”

“Nem, úgy értem…” Megállt. “Próbálom megérteni.”

“Tudom.”

“Mi lenne, ha mindannyian beszélnénk?”

“Beszéltem a nagymamáddal.”

“Anya is ott van.”

A konyhaajtóm melletti kis kampóra néztem, ahol a tartalék kulcs volt egykor. A kampó most üres volt.

“Beszélgetek egy beszélgetést,” mondtam. “Nem a csoportos csevegésben. Nem az egész családdal. Csak négyen vagyunk.”

“Rendben.”

“És nem azért jövök vitatkozni, hogy megtörtént-e az a négy év.”

“Megtörténtek,” mondta Nora. “Ő maga írta le őket.”

A találkozó két nappal később zajlott anyám lakásában.

Nora vasárnap délutánt kért, mert Beth elérhető volt. Amikor megérkeztem, Beth autója már a parkolóban volt.

Látogatóként jelentkeztem be a recepciónál.

Az a koordinátor, aki megváltoztatta a kontaktkártyát, dolgozott. Felismert, de nem említette az időpontot vagy a kulcsot. Egyszerűen átadott nekem egy látogatómatricát.

Anyám kinyitotta a lakás ajtaját, mielőtt kopogtam. Úgy öltözött, mintha az emberek ünnepi vacsorára jönnének, pedig csak négyen voltunk.

“Ez felesleges,” mondta a köszönés helyett.

“Akkor röviden is tudjuk tartani.”

Beth a kanapén ült. Nora az alacsony szekrény mellett állt. Öt nagybetűs keresztrejtvény volt egymásra a dohányzóasztalon.

Anyám látta, hogy nézem őket.

“Nem adtam engedélyt Norának, hogy a személyes tárgyaimat bizonyítékká alakítsa.”

“Nem kértem tőle.”

“Azt hittem, azt mondtad, nem akarod az embereket oldalt választani.”

“Nem vagyok az.”

Beth összefonta a kezét. “Leülhetünk mindannyian?”

A legközelebbi széket foglaltam az ajtóhoz. Nora az anyja mellé ült. Anyám állva maradt, amíg Beth újra meg nem kérdezte.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Aztán Beth azt mondta: “Anya mondta, hogy abbahagytad a látogatást a nyomtatvány miatt.”

“Abbahagytam a látogatást az űrlap után,” mondtam. “Ez nem ugyanaz.”

“A kulcsot egy idegen előtt tetted le.”

“A koordinátor már tudta, hogy eltávolítanak.”

“Nem távolítottak el a családból.”

Anyámra néztem. “Mondd el neki, mit mondtál az autóban.”

Anyám egy párnát igazított maga mögött. “Nem emlékszem minden szóra egy érzelmi beszélgetésből.”

“Megkérdeztem, miért akarod, hogy Beth legyen a kártyán. Azt mondtad, van férje és családja.”

“Nos, ő igen.”

“Én is.”

“Tudod, mire gondoltam.”

“Igen. Beth és Nora nem lehetnek.”

Beth anyánkra nézett. “Mit értettél?”

Anyám összeszorította az ajkait.

Nora nyúlt az első keresztrejtvényért.

“Nagymama mondta, hogy Mike bácsi ellátogatott, amikor tudott,” mondta. “Anya mondta, hogy alig jött el.”

“Nem mondtam, hogy alig mondtam,” válaszolta Beth.

“Azt mondtad, néha bejelentkezett.”

“Pont ezt gondoltam.”

Nora kinyitotta a könyvet az első oldalig, és az asztalra tette. “Ez négy éve volt.”

Anyám elfordította a tekintetét.

Nora egy oldalt nyitott a közepén. “Ez hat hónappal később történt.”

Kinyitott egy másik könyvet.

“Ez a következő évben kezdődik.”

“Nora,” mondta anyám, “mindannyian látjuk, mik ezek.”

“Akkor miért mondtad, hogy ide-oda járt?”