“Ez csak egy név egy űrlapon, Mike.”
“Ezt mondta.”
“Akkor miért csinálod belőle nagy ügyet?”
A munkapadnak dőltem. “Tudod, hányszor látogatom meg őt?”
“Persze. Néha szerdánként.”
“Néha?”
“Tudod, mire gondolok.”
Tudtam. Beth tudta, hogy elmentem. Anyánk gyakran hívta, miután elmentem. Beth tudott a kávéról, a keresztrejtvényről és a kisebb vitákról, hogy a rövidítések való-e egy igazi rejtvénybe. Elég tudott ahhoz, hogy elfogadja a jelenlétem előnyeit anélkül, hogy megkérdezné, mennyi volt belőle.
“Anya azt akarja, hogy a neved legyen a kártyán,” mondtam. “A neved szerepel a kártyán.”
“Közelebb laksz.”
Elég közel laktunk, hogy a távolság nem volt a probléma. Beth eljárt anyánk lakásában ünnepekre, néha vasárnapi vacsorára és néhány szervezett eseményre. Nem volt idegen ott. De ő nem tudta, melyik konyhaszék remeg, vagy hol tart anyánk extra ceruzákat.
“Nem kérlek, hogy látogass meg,” mondtam. “Arra kérlek, hogy hagyd abba a hívást, mert ő hozta meg azt a döntést, amit mindketten szerettétek volna.”
“Ez nem fair.”
“Nem kértem a méltányosságot.”
Befejeztem a hívást, mielőtt belevághattunk volna a szokásos szokásainkba. Beth elmagyarázta, hogy elfoglalt. Elmagyaráztam, hogy én is elfoglalt vagyok. Emlékeztetett arra, hogy van családja, és elvárták volna, hogy úgy tegyek, mintha ezek a szavak nem ugyanazt a jelentést hordoznák, amikor kimondta őket.
Négy éven át a szerdai reggel az anyámé volt.
Kilenckor érkeztem két kávéval. Szerette az övét egy kis tejjel és cukor nélkül. Már nyitva tartja a keresztrejtvényt a kerek asztalon, a szemüvege mélyen az orrán, és két éles ceruza hevert közöttünk.
A könyvek nagyméretű kiadások voltak, vastag csigakötéssel. Anyám az elsőt röviddel azután vette meg, hogy beköltözött a lakásba. Panaszkodott, hogy az újság nyomtatott anyaga túl kicsi lett, és hogy az online rejtvények “túl sokat árultak el”.”
Minden rejtvény tetejére írta a dátumot.
Amikor végeztünk, a jobb alsó sarokban “M + E” betűket írt. Néha egy kis pikkal is lerajzolt mellé. Néha leírta egy nyom nevét, amin vitatkoztunk.
Az első könyv befejezése majdnem egy évig tartott. A televíz alatti alacsony szekrénybe tette, és vett egyet. Aztán még egyet.
Amikor kihúzta a nevemet a névjegyzékről, öt könyv volt abban a szekrényben.
Az első szerdán a találkozó után a szokásos időmben ébredtem. Kávét főztem a konyhámban, és tovább álltam a pultnál, mint kellett volna.
Nyolc fél körül már felöltöztem a munkához. Az autókulcsaim a mosdó mellett voltak. Négy éven át szerdánként elég korán indultam el ahhoz, hogy egy órát töltsek anyámmal, mielőtt elindultam volna a könyvtárba.
Nyolc negyvenötkor csörgött a telefonom.
Láttam, ahogy a neve megjelenik, majd eltűnik.
Kilenckor újra hívott.
Tizenöt éves korában hangüzenetet hagyott.
“Feltételezem, történt valami. Hívj, ha úton vagy.”
Egyenesen dolgozni mentem.
Fél fél órakor negyedszer hívott. Azért válaszoltam, mert nem akartam, hogy vészhelyzetet jelentsen a recepción, csak azért, hogy válaszoljak.
“Hol vagy?” kérdezte.
“A munkahelyen.”
“Azt mondtad, a szerdák a miénk.”
“Azt mondtam, nem leszek ott.”
“Azt hittem, zaklatott vagy.”
“Tiszta voltam.”
“Szóval csak abbahagyod?”
“Nem fogok titokban csinálni valamit, amíg te elmondod az embereknek, hogy Beth az, aki megjelenik.”
“Soha nem mondtam senkinek, hogy nem jársz látogatóba.”
“Azt mondtad a koordinátornak, hogy Beth az a gyerek, aki összetartja a családot.”
“Igen.”
“Akkor hívd fel.”
Anyám lehalkította a hangját. “Bethnek kötelességei vannak.”
“Én is.”
“Ez nem jellemző rád.”
“Nem,” mondtam. “Nem az.”
Csend ült köztünk.
Anyám mindig tudta, hogyan kell csendet használni. Ha elég sokáig várt, általában bocsánatkéréssel, kompromisszummal vagy olyan megoldással töltöttem be, ami nem igényelt tőle semmit.
Ezúttal én is vártam.
Végül azt mondta: “Nem értem, miért kellene változtatnunk a szerdáinkat azért, mert mit írtam egy papírra.”
“Mert nem akarok a magánfiad lenni és a nyilvános csalódásod.”
Élesen belélegzett.
“Sosem neveztelek csalódást.”
“Nem kell ezt a szót használnod.”
“Nem tudom, mit akarsz tőlem.”
“Azt akarom, hogy ne mondd, hogy Beth maradt, én pedig nem.”
Nem válaszolt.
“Vissza kell mennem dolgozni,” mondtam.
Befejeztem a hívást.
Aznap este a telefonom rezegett a családi csoportos csevegés üzeneteivel. Általában némítva tartottam, de három értesítés jelent meg egymás mellett.
Az első Bethtől jött.
Anya nagyon megsérült. Mike úgy döntött, hogy nem látogat meg, mert megváltoztatta a vészhelyzeti kapcsolattartóját.
A második egy unokatestvértől jött.
Nem tudnánk megakadályozni, hogy a papírmunkát családi veszekedéssé váljon?
Anyám küldte a harmadikat.
Sosem kértem senkit, hogy válasszon oldalt. Csak békét akarok.
Kétszer is elolvastam az üzeneteket. Aztán lefelé tettem a telefont a konyhaasztalra.
Reggelre több válasz érkezett. Senki sem kérdezte meg, miért változtatta meg anyám a kontaktot. Senki sem kérdezte, hányszor jártam látogatóban, mielőtt megálltam.
A történet már kezdett a helyére kerülni: Mike egy kis csalódást kapott, és elhagyta hetvenkilenc éves anyját.
Fontolgattam, hogy leírom az igazságot. Minden szerdán feltüntethettem volna. Le tudtam volna írni a két kávét, az öt könyvet, a laza szekrényzsanért, amit mindig meg akartam húzni.
De ha ebben a csoportban megvédtem volna magam, vitába vált volna a kérdés. Beth azt mondta, soha nem kért meg, hogy menjek látogatóba. Anyám azt mondta, soha nem tagadta, hogy eljöttem. Valaki azt sugallná, hogy mindannyian félreértettük egymást.
