A végére a családnak még mindig megmaradt a békés anyja, a felelős lánya és a nehéz elvált fia.
Szóval semmit sem írtam.
A következő szerdán anyám nem hívott kilenckor.
Délig várt.
“Beth vasárnap jött,” mondta, amikor válaszoltam.
“Ez jó.”
“Ő hozta Norát.”
“Az is jó.”
“Ebédeltünk.”
Vártam.
Anyám megköszörülte a torkát. “A keresztrejtvény még mindig az asztalon van.”
“Beth segíthet neked.”
“Nem élvezi őket.”
“Talán Nora is tudja.”
“Mindig élvezted őket.”
“Igen.”
Még egy szünet.
“Ez makacsság,” mondta.
“Nem. Ez egy határ.”
“Soha nem volt szükséged határokra velem korábban.”
Majdnem nevettem, de semmi vicces nem volt benne.
“Igen,” mondtam. “Egyszerűen nem használtam őket.”
Ő fejezte be először a hívást.
A következő napokban rokonok egyénileg kerestek meg. Egy unokatestvérem privát üzenetet küldött, hogy anyám magányos. Egy nagynéni felhívott, és javasolta, hogy anyánk korosztályában olyanok néha mondanak olyat, amit nem gondolnak komolyan.
A nagynéni habozott.
“Azt mondta, eljöttél, amikor tudsz.”
“Minden héten jöttem.”
“Nos, biztos vagyok benne, hogy értékeli ezt.”
“Kihúzta a nevemet, és azt mondta, hogy Beth volt az, aki közel maradt.”
“Anyád mindig büszke volt arra, hogy Beth ilyen stabil családot épített.”
Megint ott volt.
Stabil család.
Egyszer házas voltam. Véget ért. Egyedül éltem egy szerény lakáson, ahol négy főnek készült konyhaasztal volt, és általában egy ember használta. Nem szégyelltem a munkámat vagy az otthonomat, de anyám mindkettőről úgy beszélt, mintha nem teljesítettem volna egy feladatot.
Bethnek volt férje és felnőtt lánya. A családi fotók a házából úgy néztek ki, ahogy anyánk úgy gondolta, hogy a családi fényképeknek kinézniük kell. Az életemnek magyarázatot kellett volna, és anyám nem szerette azokat a magyarázatokat, amiket nem tudott irányítani.
“Nem kérem, hogy kevésbé legyen büszke Bethre,” mondtam a nagynénémnek. “Arra kérem, hogy hagyja abba Beth-et használni, hogy kicsibbé tegyen.”
“Ez olyasmi, amit nektek ketten meg kellene beszélnitek.”
“Igen.”
A harmadik hétre a hívások megszűntek.
Más szerdai rutinba kezdtem. Hét fél előtt megérkeztem a könyvtárba, és átsétáltam az épületen, mielőtt a közajtók kinyíltak. Átnéztem a gépészeti szobát, a lifteket és a külső ajtókat. Ezután kávét ittam az asztalomnál, miközben olvastam az éjszakai karbantartási kérelmeket.
Az üres óra először furcsának tűnt. Folyton néztem kilenckor az órát, elképzelve, hogy anyám az ablak mellett ül, nyitva a rejtvényrel.
Hiányzott nekem.
Ezt nem mondtam el senkinek. A határok felállítása nem tette a kapcsolatot jelentéktelensé. Nem törölte el a négy évnyi kávét, sem azt a mosolyt, ahogy anyám mosolygott, amikor megoldott egy nyomot, amit kihagytam. Ez csak azt jelentette, hogy végre eldöntöttem, hogy hiánya nem ok arra, hogy elfogadjam, hogy eltűnnek.
Nora a negyedik héten látogatta meg nagymamáját.
Később magától Norától tanultam meg a részleteket.
Elég családi beszélgetést hallott ahhoz, hogy elhiggye, még mindig dühös vagyok a kontaktkártya miatt. Beth azt mondta neki, hogy “nehéz időszakon megyek keresztül.” Anyám elmondta neki, hogy mindig is a saját társaságot szerettem, és hogy vannak, akik a munkát ürügyként használják, hogy elkerüljék a családot.
Nora sosem ismert különösebben társaságkedvelőnek, így a magyarázat lehetségesnek tűnt.
A kerekasztalnál ültek, amikor anyám rápillantott a befejezetlen keresztrejtvényre.
“A nagybátyád általában velem csinálja ezeket,” mondta.
Nora megkérdezte, mióta csináljuk őket.
Anyám állítólag elhessegette a kérdést. “Itt-ott.”
Nora próbált segíteni a rejtvényben. Tíz perc után anyám panaszkodott, hogy a jelenlegi könyv nyomai rosszul vannak megírva, és azt mondta neki, hogy keressen egy régebbit a szekrényben.
Nora kinyitotta a szekrényajtót.
Az öt spirálkötésű könyvet az alsó polcon rakták fel. Nem voltak rejtve. Semmi sem tűnt bennük fontosnak, amíg Nora ki nem vette a felső könyvet, és látta, hogy minden rejtvényt két különböző ceruzaszínben költöttek ki.
Kinyitotta az első oldalt.
A fent anyám kézírásával egy dátum volt írva.
Az alján az M + E kezdőbetűk voltak.
Nora lapozott.
Újabb szerda. Egy újabb kész rejtvény. M + E.
Átfutott a könyven. Hétről hétre, hónapról hónapra ugyanazok a dátumok és kezdőbetűk jelentek meg. A margókon apró jegyzetek voltak.
Mike szerint a 42 átnézés igazságtalan.
E kapta meg ezt először.
M hozott kávét. Túl erős.
Nora kinyitotta a második könyvet, aztán a harmadikat. Az egyik egy hónapot tartalmazott, amikor több rejtvényt is csütörtökönként költöttek meg. Emlékeztem arra a szakaszra. A könyvtár ideiglenesen módosította a nyitási menetrendünket, így egy nappal halasztottam a látogatásokat, ahelyett, hogy kihagytam volna.
A negyedik könyvnek volt egy oldala, ahol anyám írt, Mike megjavította a laza ablakzárat, mielőtt elkezdtük.
Az ötödik könyv félúton ért véget.
A végleges kirakó dátuma a kapcsolatfelvétel előtti szerdán volt. A következőnél csak három válasz volt anyám ceruzájával.
Nora mind az öt könyvet az asztalhoz vitte.
“Mit csinálsz?” kérdezte anyám.
“Milyen gyakran jött Mike bácsi?”
“Mondtam már. Amikor tudott.”
“Ezek minden héten vannak.”
“Nem minden héten.”
Nora kinyitotta az első könyvet, és maga elé tette.
“Ezek négy évre nyúlnak vissza.”
“Csak rejtvények.”
“Nagyi, te írtad meg a dátumokat.”
Anyám bezárta a könyvet.
“Nem tudom, miért kutatod a dolgaimat.”
“Azt mondtad, vegyek egy régebbi könyvet.”
“Én egy pontot értettem. Nem mindegyikük.”
Nora vele szemben ült. “Anya azt mondta, Mike bácsi alig látogatott meg.”
