Felhoztam a telefonomon, és hagytam, hogy elolvassa anélkül, hogy átbeszéltem volna.

A szemei végigsiklottak az oldalon. “Nem tudtam, milyen az asztalok kitakarítása.”

“Megkérdezted Lucy-t, mit akar?”

Paige a poharára nézett. “Nem.”

Vártam.

“Nagymama azt mondta, szeret segíteni neked. Azt hiszem, ezt könnyebb volt elhinni.”

Ez volt az első őszinte válasz, amit bárki adott anélkül, hogy követte volna az okot, hogy fizessem kellene.

“Néha szeret segíteni nekem,” mondtam. “Ő is szereti, ha meghívják.”

“Értem. Egyszerűen nem értem a pénzt.”

“Milyen pénz?”

“A bevásárlási pénz. Már kifizettem a nagymamának az ételt.”

A kipufogóventilátor mögöttünk kikapcsolt. A rövid csendben hallottam, ahogy valaki egy kocsit gurít a folyosón.

“Mennyit fizettél neki?”

“Kilencszáz dollár.”

Paige megnyitotta a banki alkalmazását, és megmutatta a Ruth-nak teljesített átutalást a lefejezett. A cetli az állt: Eljegyzési vacsora, élelmiszer. Az előző pénteken küldték el.

Kétszer is elolvastam.

Addig azt hittem, anya és Beth drága ajándékot kérnek. Most már megértettem, hogy Paige úgy gondolja, vett valamit, és engem mutattak be, mint aki ezt biztosítja.

“Ezt még nem kaptam meg,” mondtam.

Paige arckifejezése lassan megváltozott. Kiegyenesedett a székben, majd a érintetlen kávéját a földre tette.

“Nagyi azt mondta, csak hozzávalókért kérsz. Hogy a többit ajándékként fedezi.”

“Sosem beszélt velem fizetett munkáról. Egyáltalán nem egyeztem bele, hogy főzzek.”

Megszólalt a sütőidőzítő. Felálltam, elnémítottam, és megnéztem a tálcákat, mert mások ebédjének még készen kellett lennie. Paige követett az ajtóig, és várt, amíg áthelyeztem az ételt egy polcra.

Az a kis megszakítás segített. Mindkettőnknek volt időnk hagyni, hogy az információ leülepedjen, mielőtt olyasmit mondtunk, amit nem tudtunk visszavonni.

“Hívhatjuk együtt?” kérdezte Paige.

Kezet mostam. “Igen. De azt akarom, hogy te tedd fel a kérdést.”

Ő tárcsázott, és kihangosította a telefont. Anya válaszolt azzal a ragyogó hangon, amit akkor használt, amikor remélte, hogy a probléma magától megoldódott.

“Helló, drágám. Minden rendeződik?”

Paige egyszer rám nézett.

“Nagyi, hová tűnt a kilencszáz dollárom?”

Elég hosszú szünet volt, hogy halljuk, ahogy anya valamit mozgat egy felületen.

“A buli felé, drágám.”

“Melyik rész?”

“Voltak letéteket, amiket be kellett tenni.”

“Élelmiszerre küldtem. Joanna néninek nincs meg.”

Anya hangja megfeszült. “Joanna ott van?”

“Itt vagyok,” mondtam.

“Nos, pont ezért akartam mindent magánbeszélgetésben átbeszélni.”

Paige a telefon felé hajolt. “Tudni akarom, mire költötted.”

Anya végre válaszolt. Hatszáz dollár ment a csarnoka letétjére. A másik háromszáz a virágrendelés felé ment. Beth tudta, hová ment a pénz. Anya azt mondta neki, hogy én fedezem a bevásárlást, amíg az esemény után el nem intézik a dolgokat.

Egyikük sem kérdezte meg tőlem.

“Azt mondtad, a terem a te ajándékod,” mondta Paige.

“Az lett volna. Csak át kellett mozgatnom a dolgokat.”

“Áthelyezted a pénzem.”

“Próbáltam szép estét adni neked.”

Paige a kezének sarkát az egyik szeméhez nyomta. “Vacsorát akartam a családommal. Nem én kértem mindezt.”

Anya elkezdte magyarázni, milyen gyorsan nőtt a vendégek száma. Paige közbevágott, olyan halkan, hogy anya majdnem átszólalt volna rajta.

“Vissza kell kapnom azt a pénzt.”

“Drágám, egy részét nem lehet visszafizetni.”

“Akkor vissza kell fizetned.”

Anya úgy mondta a nevemet, mintha a kérést kevésbé kellemetlen formába kellett volna fordítanám.

A nővéremre néztem. Az arca kipirult volt, de nem fordult el.

“Ez közted és Paige között van,” mondtam. “Nem fedezem a hiányzó pénzt, és Lucy sem dolgozik szombaton.”

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Aztán anya kért egy órát, hogy felhívja Bethet, és megnézze a számláit. Paige beleegyezett az órára. Nem vonta vissza a kérést.

A hívás után az unokahúgom visszaült. A kávéja kihűlt.

“Sajnálom,” mondta. “Magamnak kellett volna megkérdeznem Lucyt.”

“Ezt tőled kell hallania.”

Paige bólintott. “Megmondod neki, hogy eljöttem?”

“Megmondom neki. Ő döntheti el, mikor válaszol.”

Fél fél perckor anya visszahívott minket. Paige maradt, vett magának vizet, válaszolt a munkahelyi üzenetekre, amíg én befejeztem az utolsó dobozokat. Beth csatlakozott a híváshoz a házából.

Anya vissza tudott adni 450 dollárt azon a napon. A másik 450 dollárt a következő hónapban küldte el, amit barátokkal tett pénzből, amit félretett egy baráti utazásra. Azt mondta, a virágokat vasárnap is használhatják, és ajándékként kezeli őket, nem pedig levonná őket Paige-nek tartozóból.

Paige felírta a két dátumot.

Anya megkérdezte, előre tudom-e fizetni a második fizetést, hogy Paige-nek ne kelljen várnia. Most már fáradtnak hangzott, és el tudtam képzelni, hogy a konyhaasztalnál ül, a kis jegyzetfüzetes mellett, ahová a számláit írja.

Kinyitottam a számat, mielőtt eldöntöttem volna, mit mondjak. Néhány napig könnyű lenne előrehaladni. A várakozás utána túl jól ismertem: azon tűnődtem, mikor lesz udvarias megkérdezni, hallani egy újabb kiadásról, végül úgy döntöttem, hogy az összeg nem ér meg egy újabb beszélgetést.

“Nem,” mondtam. “Kérlek, tartsátok meg a visszafizetést kettőtök között.”

Paige nem nézett rám, mintha cserbenhagytam volna neki. Megkérte anyát, hogy erősítse meg a második randi időpontját egy üzenetben. Anya egyetértett. Ostobán hálás voltam, hogy az unokahúgom könnyebben el tud fogadni egy határt, mint ahogy én kimondhatnám.

Bethet kevésbé érdekelte ez a helyzet, mint a terem.

“Ha most lemondjuk, hatszáz dollárt veszítünk.”

“Tudom,” mondta anya.