Lucy felém fordult. “Mert nem hívtál?”

“Azért, mert hagytad, hogy azt higgyék, a hasznosság az egész személyiséged. Azért, mert én is csináltam egy részt.”

A fény megváltozott. Mindkét kezemet a kormányon tartottam.

Otthon vitte a dobozt a konyhába, de nem nyitotta ki. A összecsukható asztalaink a hátsó ajtó melletti falnak támaszkodtak. Tizennyolc egymástól eltérő szék jött két szomszédtól. Az egész nem került volna többe, mint 1800 dollárba, beleértve az ételt, a bérelt baldachinát és a javításokat, amiket a egyenetlen teraszunknak kellett volna, mielőtt bárki biztonságosan leteríthetett volna rá az asztalt.

A munkák között spóroltam rá. Lucy tudta az összeget. Segített neki döntéseket hozni anélkül, hogy bocsánatot kellett volna kérnie, amiért bármit is akar.

Amikor először leültünk a tervezésre, megkérdezte, mennyit kérnék egy másik vendégtől ugyanezért a vacsoráért. Elmagyaráztam, hogy az alapanyagok vásárlása nem ugyanaz, mint egy szakács felbérelése aznapra. Órák teltek el a vásárlással, előkészítéssel, bepakolással és takarítással. Meghallgatta, majd megkérdezte, hogy a születésnapján dolgoztat-e.

“Én vagyok az anyád,” mondtam neki. “Főzni akarok neked.”

Nem hagyta, hogy ott hagyjam. Három külön fogást váltottunk át olyan ételekre, amiket körbeadhattunk, és a pékségből vettünk egy tortát, mert neki jobban szerette a mázik, mint az enyémet. Még abban is megegyeztünk, hogy a serpenyők éjszakára ázhatnak.

Megértett valamit, amit anyám és a nővérem folyton nem akartak megérteni: az ajándék még mindig a megadott személyé, amíg az adott személy nem dönt. Lucy helyet szakított a választásomnak. Közel sem tettem eleget, hogy megvédjem az övét.

“Mi van Paige-vel?” kérdezte.

“Mi van vele?”

“Ha nem teszed meg, akkor olyan helyzetben marad, amit nem tud kifizetni?”

Még akkor is próbálta kiszámolni valaki más csalódottságát, mielőtt megengedné magának egyet.

“Nem tudom, mit ígértek neki. Majd kiderítem.”

“Kérlek, ne állítsd úgy, mintha utálnám őt.”

“Nem fogom.”

Hüvelykujjával végigsimított a cipődoboz fedélén.

“Azt akartam, hogy egy olyan napot akartam, amikor senkinek ne lenne szüksége rám a konyhában.”

Kihúztam neki egy széket, és leültem vele szemben. Nem ettünk. Két szelet maradék pizzát tettem a kenyérpirító sütőbe, és az asztalnál maradtam, amíg melegedtek.

Háromszor csörgött a telefonom. Anya, Beth, megint anya. Lefordítottam az arccal lefelé.

“Enned kéne,” mondtam.

“Neked is kellene megszerezni.”

Egyszer egyszerre ezt csináltuk.

Beth aznap este kilenckor küldte el a tervet. Ez nem egy születésnapi vacsora volt extra rokonokkal. Ez egy eljegyzési vacsora volt hatvannyolc főnek egy bérelt teremben. Volt egy üdvözlő ital, egy tálos étel, beszédek és desszertasztal.

Csatolva volt egy ütemterv. A főzés, szállítás, főzés és takarítás mellett szerepeltem. Lucy neve megjelent az italkiosztás és a tisztulás mellett. A lakókocsinknak a hátsó bejárat előtt helyet kapott.

Egyikünk sem szerepelt az ülési rendben.

Mielőtt válaszoltam volna, elolvastam az egész dokumentumot. Biztos akartam lenni benne, hogy nem változtatok egy ügyetlen megállapodást valami rosszabbbá a fejemben. Az alul, a konyha utolsó átvizsgálása után, valaki begépelte: Születésnapi torta Lucynak, ha engedi az idő.

Bevittem a telefont a mosókonyhába, és becsuktam az ajtót. A szárítógép elkészült, de a fém oldalai még melegek voltak. Nekidőltem neki, és hagytam, hogy sírjak körülbelül egy percig.

Aztán felhívtam Bethet.

“Mikor lett tizenkét ember vasárnap desszertet fogyasztva hatvannyolc ember szombaton vacsorázni?”

“Amikor a szülei felajánlották, hogy hozzátartozókat hoznak be a városon kívülről. Furcsán tűnt volna azt mondani nekik, hogy nem jöhetnek.”

“Elmondhattad volna.”

“Anya koordinált veled.”

“Te írtad be Lucyt egy munkabeosztásba.”

Egy szünet következett. “Már segített neked korábban.”

“Fizetett munkákban, amiket beleegyezett.”

“Ez a család.”

Hallottam egy televíziót a háttérben. Beth elnémította.

“Nézd, tudom, hogy nagyobb lett. Teljesen kimerültem. Megint csökkentették az óráimat. A családja folyton teljesen normális kérdéseket tesz fel, és nem akarom, hogy Paige úgy érezze, nem tudunk semmit rendesen csinálni.”

Ezt a részt elhittem. Beth egy lakberendezési boltban dolgozott, ahol minden beosztás kevesebb órát tartalmazott, mint az előző. Szerette a lányát. Nehézségei voltak megkülönböztetni, mit akar Paige attól, amit Beth látni akart.

“Akkor mondd el nekik, mit engedhetsz meg magadnak.”

“Könnyű neked mondani. Van egy vállalkozásod.”

“Van egy felszereléssel foglalkozó munkám.”

“Már vettél ételt.”

“Tizennyolc évért. És még mindig etetem azokat a tizennyolcakat.”

Beth élesen kifújta a levegőt. “Úgy gondoltuk, jól jönne a születésnapi költségvetés. Úgyis költesz.”

Ott volt, végre egyértelműen kimondva. A lányom ünneplése pénzzé vált, ami elérhető volt, mert valaki más talált rá még lenyűgözőbb felhasználást.

“Nem hozok ételt, felszerelést vagy személyzetet arra a terembe,” mondtam. “Kérlek, készíts más tervet.”

“Személyzet? Úgy érted, a saját lányod?”

“Igen. Ő az, akit te teszelek be a menetrendre.”

Ugyanazt a választ írtam Bethnek és anyának. Hozzátettem, hogy Lucy vacsorája szombaton maradt, és ki kell javítaniuk mindent, amit másoknak mondtak az üzletemről.

Aztán odamentem a lányom ajtajához és kopogtam.

Az ágyon ült melegítőnadrágban, görgetve anélkül, hogy igazán a képernyőre nézett volna. A földre ültem, mert a matrac másik felén tiszta ruhák voltak.

“A szombat még a tiéd,” mondtam.

Letette a telefont. “Biztos vagy benne, hogy nem fogod megváltoztatni a véleményed, ha a nagymama mérges lesz?”

Nem hibáztattam őt, hogy megkérdezte.