“Csak tartsd tovább a beszédét. Hadd dicsekedjen. Declan imádja hallani, ahogy ő beszél. Hadd tegye a saját szándékait a jegyzőkönyvbe.”

Hosszú pillanatig habozott, a csend átnyúlt a vonalon.

Aztán hosszú, remegő lélegzetet vett ki.

“Rendben. Rendben, Silas. Megteszem.”

Letettem a telefont, és a sötét, esős városba néztem.

Minden darab a helyére csúszott.

A Globális Technológiai Konferencia színpada már megépült. Balthazar, Genevieve és Declan kiválasztották a legszebb ruháikat, készen arra, hogy áldozatokat játsszanak.

Egy saját tervezésük szerinti összecsapás felé indultak, teljesen tudatában sem úgy, hogy minden állításuk hamarosan nyilvános vizsgálatra kerül.

A San Franciscó-i Moscone Center ózon, drága sötét pörköltű kávé és ambíció illata volt.

A Global Tech Conference volt az iparág csúcspontja. Több mint háromezer ember töltötte meg a hatalmas főelőadótermet: szabott dzsekiket viselő befektetők, ragyogó táblagépekkel rendelkező újságírók, és a következő milliárd dolláros felvásárlást kereső vezetők.

A tömeg zümmögése fizikai rezgés volt a levegőben.

A szárnyakban álltam, nehéz fekete függönyök rejtette. A kiállítóhely egy labirintus volt vastag kábelekből és villogó monitorbankokból.

Kestrel egy távoli terminálnál ült balra, ujjai egy mechanikus billentyűzeten mozogtak, miközben közvetlenül összekapcsolta az esemény audiovizuális rendszerét a titkosított szervereinkhez.

Thaddius jobbra állt, egy vékony bőraktatáskával, amely elegendő dokumentumot tartalmazott ahhoz, hogy megváltoztassák a családom jövőjét.

Megigazítottam a zakóm mandzsetát, és megnéztem a színfalak mögötti monitoron élő közvetítést.

A kamerák a közönség fölött pásztáztak.

És ott voltak.

Negyedik sor. Középső folyosó. VIP ülések.

Balthazar, Genevieve és Declan valóban túlszárnyalták magukat.

Úgy néztek ki, mint a méltóságteljes bánat portréja. Balthazar sötét, komor öltönyt viselt, kezei komolyan pihentek az ölében. Genevieve magas nyakú fekete ruhát viselt, és egy dizájner zsebkendőt szorongatott, mintha bármelyik pillanatban el kellene törölnie egy elszökött könnycseppet.

De Declan volt az, aki összeszorította a gyomrom.

A bársonyos kötél fölé hajolt, suttogva egy nagy technológiai hírportál újságírójának. A mikrofon felvette a szavai töredékeit.

“Tragédia, igazán,” mondta, miközben a szívére tette a kezét, és fájdalmasan őszintén nézett. “Csak meg akarjuk gyógyítani a hasadékot. A vagyon megváltoztatja az embereket, tudod. Silas elveszett úton, de a család örökké van. Reméljük, ma hozhat megoldást. A fiú érdekében.”

Szinte ragyogott az elégedettségtől.

Azt hitte, nem hagyott nekem más választást. Őszintén hitte, hogy egy férfi, aki huszonkét évet töltött digitális erőd építésével, fellép a színpadra, átadja egy cég húsz százalékát, és megerősít egy kitalált történetet egy eltűnt fiáról, csak hogy elkerülje a PR-válságot.

Azt hitte, még mindig én vagyok az a tizenhét éves fiú, aki az esőben reszket, kétségbeesetten vágyva az elismerésükre.

Fogalma sem volt arról, hogy az esőben lévő fiú már rég abbahagyta az engedélyük várakozását.

A színfalak mögött álló férfi tartotta a bizonyítékokat.

“Két perc, Mr. Voss,” suttogta a színpadmester, miközben a fejhallgatóját kopogtatta.

Bólintottam.

“Kestrel, készen állunk?”

Nem nézett fel a képernyőjéről.

“Készen állunk, Silas. Az elsődleges bevetések, a tartalék feedek, a hangcsatornák, a mögötted lévő LED fal – mind a terminálomon keresztül van irányítva. Amikor jelet adsz, a prezentáció élőben indul.”

Thaddius megveregette az aktatáskáját.

“A helyi hatóságoknak van egy egységük a hallban. A csalás osztály ma reggel átnézte a bizonyítékokat. Készen állnak, amíg bemutatjuk az utolsó darabokat.”

Az előadóterem fényei kezdtek elhalványulni. Háromezer hang halk zümmögése elhalványult egy várakozó csendbe.

A hatalmas LED kijelző megvilágított, megjelenítve a CipherCore elegáns, minimalista logóját.

Egy dübörgő hang töltötte be a szobát.

“Hölgyeim és uraim, kérem, üdvözöljék a CipherCore alapítóját és vezérigazgatóját, Silas Voss-t.”

A taps elkezdődött, mennydörgő hullám, amely átszűrődött a padlódeszkákon.

Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy az elmém elemző része átvegye az irányítást.

Aztán kiléptem a fekete függöny mögül, és a színpadi fények fényébe léptem.

A reflektorok melege érintette az arcomat. A színpad közepére sétáltam, figyelmen kívül hagyva a pulpitust. Inkább ott álltam, ahol mindenki láthatott.

Jobb kezemben egy kis, elegáns klikkelőt tartottam.

Hagytam, hogy a taps elöntsön rajtam, hagyva, hogy a szokásosnál néhány másodperccel tovább folytatódjon. Aztán a közönségbe néztem, áthaladva a sajtómedence villogó kameráinak, egyenesen a negyedik sorba.

Találkoztam Balthazar tekintetével.

Aztán Genevieve-é.

Aztán Declané.

Balthazar egy szigorú, követelő bólintással válaszolt, mintha azt mondaná: Folytasd, fiú. Tedd, amit mondanak.

Declan elmosolyodott, és keresztbe fonta a karját, várva a kifizetését.

A mikrofont a számhoz emeltem.

Az előadóterem elcsendesedett.

Apám hideg szemébe néztem, és eszembe jutott az acélóra ketyegése, az a hang, ami egykor a félelmem ritmusát diktálta.

Ma én voltam az, aki időt tartott.

És az az idő, amit féltem tőle, véget ért.

“Jó reggelt,” mondtam, hangom egyenletesen átterjedt a szobában, remegés nélkül. “Ma azért vagyunk itt, hogy az adatokról beszéljünk. Azért jöttünk, hogy a biztonságról beszéljünk. Olyan világban élünk, ahol narratívák készülnek, ahol a hazugságokat egy másodperc töredéke alatt csomagolhatják és eladhatják a legmagasabb ajánlattevőnek.”

Lassan járkált a színpadon, miközben az első sorokra figyeltem.

Declan megmozdult a székében, kissé bosszúsnak tűnt, hogy nem követtem a követelt forgatókönyvet.

“De az adat,” folytattam, hangom élesebbé vált, “nem érdekli a hírnevét, amit meg akarsz védeni. Nem érdekli, mit remélsz nyerni. És ami a legfontosabb, egy lemez megőrizheti azt, amit évekig próbáltál eltörölni.”