“Kövesd meg az eredetet.”

Néhány percen belül Kestrel követte a kapcsolatot a proxy rétegein keresztül. A cím visszavezetett egy luxuslakóparkhoz Boston belvárosában.

Declan és Kalista lakhelye.

Megvoltak a szervernaplók, időbélyegek és egy nyilvántartás a dummy meghajtóhoz való hozzáférés tevékenységéről.

Aztán kezdődtek a követelések.

Másnap délután egy e-mail érkezett a biztonságos személyes postaládámba. Egy névtelen Proton fiókról küldték, de a megfogalmazás tiszta Kalista volt.

“Megtaláltuk az Aster Trustot” – szólt az e-mailben. “Tudjuk, hogy öt millió dollárt rejtegetsz, amit a fiúnak szántak. Ha a hét végéig nem utalsz át kétmilliót egy offshore holdszámlára, ezeket a dokumentumokat kiszivárogtatjuk a sajtónak. Bizonyítani fogjuk, hogy vagyontárgyakat rejtesz, a bíróság elől. A botrány tönkreteszi a CipherCore-t. Fizess ki, vagy mindent elveszítesz.”

A képernyőre bámultam, hideg elégedettség terült el a mellkasomban.

Fenyegetések, amelyek a pénzigényhez kapcsolódnak. Engedély nélküli hozzáférés egy számítógépes rendszerhez. Nyilvános megaláztatással próbálnak fizetséget kényszeríteni.

Az ügyvédemnek ezüsttálcán adták át a bizonyítékokat.

Hátradőltem a székemben, és a villogó kurzorra néztem. Egy pillanatra a tizenhét éves fiú, aki még valahol bennem volt, azon tűnődött, hogy azonnal hívjam-e a rendőrséget.

Fejezd be. Figyelmeztetd őket. Állítsd le az egészet, mielőtt tovább menne.

De aztán eszembe jutott Vesper hangja abban a lepukkant motel irodájában húsz évvel korábban.

Ne hagyd, hogy a harag döntsön a döntéseidből, Silas. Gyűjtsd a bizonyítékokat. Hagyjuk, hogy ők feleljenek a saját döntéseikért.

Nem válaszoltam az e-mailre.

Az egész szervernaplót, a kapcsolat nyomkövetését és a fenyegető üzenetet továbbítottam Thaddiusnak.

“Tedd ezt a trezorba,” mondtam neki.

De a hallgatásom csak még bátrabbá tette őket.

A következő negyvennyolc órában Kalista és Declan további három e-mailt küldtek, mindegyik kétségbeesebben és ellenségesebb, mint az előző. Azzal fenyegetőztek, hogy országos reggeli műsorba mennek. Fenyegetőztek, hogy tüntetők elzárják a vállalati központom bejáratait.

Hagyom, hogy tovább beszéljenek, gondosan feljegyezve minden fenyegetést.

Azt hittem, digitális zsarolásra támaszkodnak. Azt hittem, a kapzsiságuk üres fenyegetésekre és mesterséges felháborodásra korlátozódik.

Ezután Kestrel elfogott egy rejtett videófájlt, amelyet Declan számítógépe és egy kétes Los Angeles-i PR-cég között továbbítottak.

“Silas,” mondta, miközben belépett az irodámba egy iPaddel, arca sápadt. “Ezt látnod kell. Már nem csak papírokkal próbálnak nyomást gyakorolni. Felbéreltek valakit, hogy szerepet vállaljon.”

Elővettem az iPadet és megnyomtam a lejátszást.

Amit láttam, megfáztam.

A videó nyers felvétel volt, szerkesztetlen, egy magas kategóriás stúdióban forgatva, lágy, filmszerű világítással. Balthazar és Genevieve egy puha bársonykanapén ültek, tompított, együttérző színekben öltözve.

Genevieve egy zsebkendővel törölte le száraz szemét, miközben Balthazar komolyan nézett a kamerába.

Közöttük egy fiatal férfi ült.

Körülbelül húsz évesnek tűnt, sötét hajjal és ideges, begyakorolt arckifejezéssel.

“Ő az,” mondta Genevieve, hangja megtört a jel szerint, miközben átnyúlt, hogy megveregesse a térdét. “Isten kegyelméből végül magánnyomozóink megtalálták. Huszonkét év Silas rejtőzése után unokánk hazatért hozzánk.”

A fiatalember a kamerába nézett, és egy olyan sort mondott, ami úgy hangzott, mintha egy tapasztalatlan szappanopera-író írta volna.

“Csak szeretném megköszönni a nagyszüleimnek, hogy soha nem adták fel. Silas sötétben tartott, de végre a valódi családommal vagyok.”

Lehúztam a kezemet az asztalra, a hang visszhangzott az irodában.

“Ki az?” Követeltem, hangom remegett a haragtól, amit az esős éjszaka óta nem éreztem.

Kestrel végigfuttatta az arcát egy visszafordított kép adatbázison.

Kevesebb mint egy perc volt.

“A neve Leo Vance,” mondta, miközben olvasta a képernyőt. “Huszonegy éves reklámszínész Los Angelesből. Declan egy shellcasting ügynökségen keresztül vette fel. Tízezer dollárt fizettek neki, hogy eljátssza a rég elveszett fiad szerepét.”

Túlléptek mindenen, amit elképzeltem.

Declan nem csupán keresett megnyerést. Fizetett valakit, hogy egy családtagom személyében szerepeljen, igazolja a hazugságait, és segítsen neki átvenni az irányítást a cégem felett.

A terv őszintétlenségében volt kiszámítva.

Ha kiadták volna a videót, a közönség nagy része elfogadná. A CipherCore értéke zuhanhat. Az igazgatótanács pánikba esett, és egy hatalmas pénzügyi egyezségre kényszerítettek, hogy elmúljon a rémálom.

Harminc perccel később megérkezett az utolsó ultimátum.

A telefonom egy elindítható számról érkező üzenettel rezegett.

Declan volt az.

“Nálunk van a fiú,” állt az üzenetben. “A videó minden nagyobb hírcsatornánál elérhető pénteken délben. Az egyetlen módja, hogy megállítsuk a történetet, ha csütörtökön találkozunk velünk a Global Tech Conference-en San Franciscóban.”

Az üzenet folytatódott.

“Kilépsz a színpadra, nyilvánosan átölelsz minket, és aláírod az egyezséget, amely átruházza az ötmillió dolláros bizalmi vagyont és a CipherCore részvényeinek húsz százalékát a családi hagyatékba. Te csinálod, vagy mindent elpusztítunk, amit felépítettél.”

A Globális Tech Konferenciá.

Ez volt az év legnagyobb iparági eseménye. A nyitóelőadást több mint háromezer befektető, újságíró és technológiai vezető előtt kellett volna tartani.

Declan a saját reflektorfényemet akarta használni, hogy rákényszerítsen a megadásomra. Azt akarta, hogy alázatos legyek, a világ előtt.

Felálltam, és a panorámaablakhoz sétáltam. A város lent kicsinek tűnt, egy fény- és adatrács tökéletes rendben mozgott.

Declan azt hitte, sarokba szorított egy rémült tinédzsert.

Nem is sejtette, hogy épp most hívott valakit, aki huszonkét évet töltött azzal, hogy megtanulja, hogyan kell dokumentálni egy hazugságot.

Elővettem a telefonomat.

Azt akartam, hogy elhiggyék, győztek. Szükségem volt rájuk, hogy arrogánsak, gyanútlanok legyenek, és ott álljanak azon a színpadon.