Átültem a másik helyre.

“Szerinted ezt?”

Erin lehúzta a papírt a szívószálából. “Szerintem meg kellett volna kérdeznie tőled.”

“És a gyerekeket.”

Bólintott.

Kint egy férfi próbálta eljuttatni az idős terrierét a szendvicstáblánk mellett. Mindketten figyeltük, amíg a kutya meg nem hozta a döntését.

“Azt hittem, a gyerekeid szeretnek veled lenni a munkahelyen,” mondta Erin.

“Néha igen. Néha azért vannak ott, mert én vagyok az egyetlen szülőjük, és nem lehetek két helyen.”

Lenézett.

Soha nem mondtam neki ezt ilyen nyíltan. Általában vidám családi csapatmunka történetekké alakítottam a megbeszéléseinket. Ez megkönnyítette velük való együttélést, de másokat is arra késztett, hogy semmi költség kell.

“Paige nem akart a köszöntetőasztalt választani,” ismerte be Erin. “Mondtam neki, húsz perc, aztán elmehet.”

“Ez ésszerű kérdés.”

“Nem néztem meg, mit rendelt anya a tiédnek.”

“Tudtad, hogy nem az asztalnál vannak.”

Újra bólintott, ezúttal lassabban.

“Mondani kellett volna valamit.”

Nem volt teljes javítás. Ez volt az első mondat, ami nem kérte, hogy eltűnjek a probléma.

Erin azt mondta, segít anyának megnézni a fotózási megállapodást. Ha a lemondás után nem tartozott a fennmaradó egyenleg, a pénz fedezhette a legénységet. Mondtam neki, hogy erősítse meg a fotósnál, ne feltételezze.

Szombat délután, nyolc nappal az újraegyesülés előtt, anya eljött hozzám, egy régi fényképtel egy gyógyszertári borítékban. Ő hívta először. Otthon voltam, a gyerekek fent vitatkoztak arról, melyik polc kié kié a lenneszszekrényben.

A képet a konyhapultomra tette. A legutóbbi nagy újraegyesülést mutatta nyolc évvel korábban. Matt mögöttem állt, egyik kezével a vállamon. Daniel elég kicsi volt ahhoz, hogy a csípőjén üljön. Lucynek volt egy rés ott, ahol egy elülső fognak kellett volna lennie.

Anya a szélén állt, félig elfordulva arra, aki a nevét kimondta.

“Négy ember van ezen a képen, akik jövő vasárnap nem lesznek ott,” mondta.

Tudtam, kik ők. Nem kellett nekem mutatni.

“Ezért akartam, hogy valaki jó vigye őket.”

Kihúztam neki egy széket, és leültem az asztal sarkán. Egy pillanatra a találkozó már nem volt költségvetés, hanem azzá vált, ami az elején volt: lehetőség arra, hogy embereket gyűjtsön, mielőtt kevesebb lett volna.

“Értem, hogy képeket akarsz,” mondtam.

“Te tényleg? Mert mindenki azt hiszi, valami nevetséget akartam.”

“Nem gondolom, hogy egy fénykép nevetséges.”

Hüvelykujjával simította a görbe szélét.

“A nagymamád mindent elkészített, amikor kicsi voltam. Senki sem vett fel embereket. Csak segítettünk.”

“Mindenki segített?”

Anya ezt elgondolkodott. “A nők többnyire igen.”

“És tetszett?”

“Nem volt kérdés, amit senki tett fel.”

Fent, egy ajtó záródott. Hallottuk Daniel nevetését, majd Lucy azt mondta neki, hogy a takaró nem polcválasztó.

“Most kérdezem,” mondtam.

Anya a lépcső felé nézett. “Nem akartam őket kihagyni.”

“Levetted a nevüket az asztalról.”

Kinyitotta a száját, aztán becsukta.

Azt akartam, hogy érezze a különbséget aközött, amit szándékozott, és amit tett. Azt is szerettem volna átnyúlni az asztalon, hogy elmondom, hogy én intézem. Mindkét impulzus ott volt, ismerős és kimerítő.

“Matt halála után szerettél elfoglalni magad,” mondta.

“Nyitva kellett tartanom a kávézót.”

“Mindig felajánlottad.”

“Néha felajánlottam, mert nem tudtam, hogyan üljek egy olyan szobában, ahol mindenki óvatos volt körülöttem.”

Meglepett, hogy ezt kimondtam. Az első évben egy mosogató néha könnyebb volt, mint egy kanapé együttérző rokonokkal. Volt vigaszt egy olyan munkában, amit tudtam befejezni.

Anya összefonta a borítékot.

“Azt hittem, segít.”

“Néha így volt. De a gyerekekkel nem maradhatunk ugyanazt az évet.”

Visszanézett a fényképre. Láttam, hogy újragondolja valamit, bár nem tudtam, meddig jut el.

“Mi lenne, ha mindenkitől több pénzt kérnék?” – mondta.

“Megkérdezheted. Mondd el nekik, mire való, és adj nekik valódi választást. De a cégnek hétfőn kell a foglalója.”

“Az emberek már fizettek.”

“Tudom.”

A képet a borítékba csúsztatta. Nem mondtam meg neki, melyik kiadást vágja le. Tudta, mik a lehetőségek, és ha egy újabb döntést hozna helyette, az megtartja minket abban a megállapodásban, amit én próbáltam elhagyni.

Amikor felállt, megkérdezte, elköszönhet-e a gyerekektől. Lehívtam őket. Megkérdezte Lucyt a helykártyákról, és megköszönte Danielnek, hogy megrajzolta az ülési rendet.

Azt mondta: “Még mindig használhatod. Mindenkinek illenek.”

“Igen,” mondta anya. “Igen.”

Hétfő reggel a személyzeti cég e-mailben küldött egy foglalási igazolást anyának, csak én voltam az ételkapcsolattartó személy. Három segítő. A megbeszélt órák. Szerviz és takarítás. Carolyn, mint a fizetésért és az eseménydöntésekért felelős.

Anya néhány perccel később külön üzenetet küldött.

Lemondtam a fotóst. Elveszítjük a 180 dollárt. A fennmaradó 720 dollár fedezi a segítőket. A virágokat már kifizették. Kérjük, erősítsék meg az ételrendelését.

Kétszer is elolvastam.

Döntést hozott. Nem neki készítettem.

Megerősítettem az ételt. Ezután megkértem, hogy mondja el a családnak, akik az eseményen dolgoznak, hogy senki ne érkezzen azzal, hogy Lucy vagy Daniel tányérokat hordjon.

Aznap délután elküldték az e-mailje. Fizetett segítséget kapna. A vendégek saját képeket készíthettek. Az ebéd a tervek szerint zajlik.

Nem említette a vitát. Nem kellett mindenkinek bocsánatot kiadnia. Abba kellett hagynia, hogy a gyerekeimet vonakodó önkéntesként írja le.

Amikor megkértem, hogy javítsa ki ezt Ruth-tal, azt mondta, hogy megteszi.

Ruth aznap este hívott. Anya azt mondta neki, hogy a gyerekek nem egyeztek bele a munkába, és nem kellett volna őket vonakodónak neveznie.