Miután anya elment, Lucyt a hátsó lépcsőn találtam. Daniel az udvaron volt, és egy teniszlabdát pattogott a garázsunknak.
“Nem foglak dolgoztatni a találkozón,” mondtam.
Lucy kihúzott egy laza szálat a rövidnadrágjából.
“Néha nem bánom, ha segítek.”
“Tudom.”
“Csak azt hittem, veled megyünk.”
Te itt ültél mellé.
“Mi vagyunk.”
Állát a térdére támasztotta. “Apa mindig helyet tartott nekünk.”
Matt ezt tette. Az iskolai adománygyűjtő rendezvényeken, családi vacsorákon, zsúfolt szabadtéri koncerteken egy kabátot tett egy székre, mielőtt elment enni. Mióta meghalt, annyira elfoglalt voltam azzal, hogy a gyerekeimnek minden meglegyen, amire szükségük van, hogy észrevettem, milyen gyakran álltunk fel mindannyian.
Meg akartam ígérni Lucynak, hogy a nagymama megérti egy tiszta beszélgetés után. Ehelyett valami olyasmit ígértem, amit irányítani tudok.
“Én intézem az időbeosztást.”
Hétfő reggel Ruth néni felhívta a kávézót, miközben én egy zöldségszállítmányt ellenőriztem.
“Anyád azt mondja, gondjaid vannak önkéntesek megtalálásával,” mondta.
Letettem egy zúzódásos paradicsomot.
“Azt mondta, hogy nézem?”
“Azt mondta, te kezelted a konyhát, de a gyerekek vonakodtak.”
A szervizablakon keresztül láttam, ahogy a szakácsom, Tessa tojást forgat a sütőn. Mindenki, aki abban a szobában dolgozott, tudta, mikor ér véget a műszakja. Nevetségesnek tűnt, hogy a gyerekeimnek kevesebb beleszólásuk legyen egy családi bulin.
“A gyerekek sosem jelentkeztek önként,” mondtam Ruthnak. “Én sem, azon kívül, hogy ebédet készítettem és szállítottam.”
Ruth egy pillanatra csendben maradt.
“De a meghívó szerint a szolgálat is benne van.”
Megkértem, hogy küldje el nekem.
Láttam egy korai meghívót a dátummal, címmel és regisztrációs árral. Ez a verzió más volt. Az étkezés leírása alatt az állt: Teljesen vendéglátó délután. Ebéd és teljes kiszolgálás is benne. Gyere, lazíts, és élvezd a családodat.
Ruth nyolcvan dollárt fizetett magáért és a férjéért. Azt hitte, ennek a pénznek egy része az eseményen dolgozókra megy.
“Nem tudtam, hogy rád gondolnak,” mondta.
Újra elolvastam a meghívót. A gyerekeim ott ettek, ahol volt hely, mert anya megígérte mindenkinek, hogy pihenhetnek.
“Továbbítanád az egész e-mailt?” kérdeztem.
“Beth, hoztam volna egy rakott ételt. Senki sem kérte.”
Ez számított. Addig hatvanöt rokont képzeltem el, hogy teljesen örülnek arra, hogy három ember töltse a találkozót a szolgálatukban. A legtöbbet eladták egy olyan délutánra, amit valaki más állítólag irányított.
Felhívtam anyát az ebédrohama után.
“Ki kapja a regisztrációs pénzt?”
“Igen. Tudod ezt.”
“Mennyi érkezett be?”
“Elég ahhoz, hogy lefedjük, amit terveztünk.”
“Akkor nézzük meg, mit terveztünk.”
Azt mondta, az összesített adatok a számítógépén vannak, és később elküldi őket. Felajánlottam, hogy kedden este átjövök át. Erin csatlakozhatna hozzánk. Rendezhettük volna a személyzetet, mielőtt bárki újabb dolgot rendelne.
“Úgy mondod, mintha üzleti megbeszélés lenne.”
“Hatvannyolc étkezés és bérelt terem van. Valakinek számolnia kell.”
Kedden először a Sycamore-t hívtam. Denise, a koordinátor, egy irodából válaszolt, ahol a háttérben egy nyomtató csillogását hallottam.
Elmagyaráztam, hogy én biztosítom az ételt, és szeretném megerősíteni a szállítási hozzáférést.
“Anyád téged jelöl fel az étkezési és takarítási kapcsolattartóként,” mondta.
“Kérlek, változtasd meg. Én vagyok az ételkiszállítási kapcsolattartó. Ő intézi az eseményt.”
Denise megállt, hogy jegyzeteljen.
“Rendben. Meg kell győződnie róla, hogy a konyha és a folyosó négy fél órára kiürüljön.”
Megkérdeztem, hogy a terem biztosít-e kísérőket.
Nem így volt. Denise megadhatta anyának a helyi cégek nevét, amelyek ott dolgoztak, de a hatszázötven dolláros bérleti díj fedezte a helyet. A családok saját felnőtt önkénteseiket is szervezhették.
“Valakinek kell ennie a konyhában?” kérdeztem.
“Miért?”
“Személyzet.”
“Ez a családod megállapodása. Mind a hatvannyolcat elültethetjük a teremben.”
Nem volt kapacitásprobléma. Nincs szabály, amely elválasztaná az ételt hordókat az azt fogyasztóktól. Anya hozta meg ezt a döntést.
Aznap délután otthon ismét elveszítettem az ételt. Az alapanyagok és az eldobható catering tálcák körülbelül kilencszázhatvan dollárba kerültek. Tessa szombaton a fizetett órái alatt segített a felkészülésben. Vasárnap reggel fejezném be a főzést.
Még mindig adhatnám azt az ajándékot. Akartam.
Amit nem tudtam adni, az egy meghatározatlan nap volt, amely velem együtt nyelte el a gyerekeimet is.
Mire anyához vezettem, volt egy személyzeti ajánlatom: hétszázhúsz dollár három eseménysegítőért, tizenegy harminctól négy harmincig. Ők intézték a svédasztal kiszolgálását, a takarítást és a megbeszélt takarítást. A cég korábban dolgozott a Sycamore-nál, és június 22-ig még mindig rendelkezésre állt a csapat.
Erin anyja konyhaszigetén volt, laptopja nyitva. Fáradtnak tűnt. Egy borítékhalom hevert a vizes palack mellett.
“Mielőtt elkezdenéd,” mondta, “hat órát töltöttem a levelezőlista javításával.”
“Nagyon hálás vagyok.”
Ez egy pillanatra megállította.
Leültem. “A pénzről kérdezek, nem azt mondom, hogy nem tettél semmit.”
Anya elővett egy sárga jogi jegyzetfüzetet. Kétezer nyolcvannégy dollárt gyűjtött. A terem hatszázötvenbe került. Az italok, jég és papírkészletek költségvetése százhetven dollár volt. A virágok háromszázhatvan.
Aztán azt mondta: “És kilencszáz a fotósnak.”
Megvártam a többit.
Nem volt ilyen.
“Mennyit terveztél a szolgálatra?”
Anya megérintette a pad szélét.
“Te is ezt adtad hozzá.”
“Nem. Az ebédet én is hozzájárulom.”
“Ez az ebéd része.”
“Az ételkészítés, behozatal, órákon át felszolgálás és egy bérelt épület takarítása más feladatok.”
Erin kissé felém fordította a laptopot. A fotós ajánlata kilencven percnyi családi portrékat, csoportos elrendezéseket és digitális fájlokat mutatott. Anya száznyolcvandolláros előleget fizetett. Hétszázhúsz még esedékes volt.
