Ugyanannyi, mint a személyzeti ajánlat.

Anyámra néztem. “Teljesen házigazdál délutánt ígértél anélkül, hogy bármit félretennél a rendezőknek.”

“Alig van jó képünk erről a családról.”

“A gyerekeim is benne lennének?”

“Természetesen.”

“Mikor?”

Erinre nézett.

A tervezett portré menetrendje tizenkettő és tizenöt órakor kezdődött, miközben a gyerekeim kiterítették volna az italokat és segítettek volna megnyitni a svédasztalt.

“El tudunk hozni, amikor te jössz,” mondta Erin.

Lucy eszembe jutott, hogy bezárja a ceruzatartóját.

“Nem akarunk, hogy a konyhából hozzanak minket.”

Erin megdörzsölte a homlokát. “Azt hittem, szereted kezelni az ételt.”

“Igen. Felajánlottam, hogy elkészítem. Ez nem ugyanaz, mint feladni a délutánt.”

Anya eltolta a jogi jegyzetfüzetet.

“Mit akarsz most, hogy tegyek?”

“Válassz olyan tervet, ami nem követeli meg a gyerekeimnek a munkát.”

A szigetre írtam az idézetet. A cégnek június 16-án, hétfőig foglalásra és előlegre szüksége volt. Anya felvenné őket. Felnőtteket tudott műszakokban szervezni. Az ebédet egyszerűbbre változtathatta. Bármelyik lehetőséget megbeszélném.

“De Lucy és Daniel vendégek. Én is, miután megérkezik az étel.”

Anya a hétszázhúsz dollárra nézett, majd a fotós egyenlegére.

“Elveszítenék a tartalékot.”

“Mi történik, ha megtartanád a képeket?”

“Segítened kell nekem.”

Várta a válaszomat.

“Ez nem egy másik lehetőség.”

Élesebb lett, mint terveztem. Anya megmerevedett. Erin félig becsukta a laptopot.

Vettem egy mély levegőt.

“Ezt korábban kellett volna mondanom. Minden alkalommal, amikor ilyen dolgokat csinálunk, a gyerekeim a nap egy részét azzal töltik, hogy befejezzem. Ezúttal őket is beteszed a beosztásba. Azt mondom, nem, mielőtt megtörténik.”

Anya a sötét konyhaablakot bámulta.

“Nem gondoltam, hogy bánnánk.”

“Nem kérdezted.”

Egy ideig senki sem szólt. A hűtő motorja kikapcsolt. A nappaliból jött a televízió, amit anyu hagyott ott, és társaságot keres.

Tudtam, hogy a portrékat akarja. Tudtam, hogy hetekig képzelte őket. Ha elveszítené ezt a tervet, csalódást okozna neki, és nem örültem, hogy én vagyok az a személy a sziget túloldalán, amikor rájött.

De a lányom csalódott volt a saját asztalomnál. Abba kellett hagynom, hogy csak egy ember csalódását vészhelyzetként kezeljem.

Mielőtt elmentem, megkértem anyát, hogy hétfőre küldje el a módosított tervet. Nem mondanám le az ételt figyelmeztetés nélkül. Ha nem volt szolgáltatási megállapodás, akkor mindenkit értesítenie kellett, hogy a formátum változik, mielőtt leadtam a végső rendelést.

“Tényleg abbahagynád az ebédet?” kérdezte Erin.

“Megállítanék egy olyan tervet, ami azon a munkán alapul, amibe senki sem egyezett bele. Adok időt arra, hogy készíts egy másikat.”

Szerda kellemetlen volt.

Anya hívott, miközben a boltban voltam, és azt mondta, már fizetett a virágért. Erin írt, hogy az egész családnak ne veszítse el a fényképeit egy ülőhely miatt. Egy idősebb unokatestvérem felajánlotta, hogy hoz plusz összecsukható székeket, miután hallotta, hogy a probléma bútorok.

Megköszöntem neki, és elmagyaráztam, hogy a folyosón elég szék van. Felnőttekre volt szükségünk, akik tényleg beleegyeztek a kiszolgálás kezelésébe.

Azt mondta, hogy elvállalhat egy harmincperces műszakot az italokkal. Nem tudta a takarítást elvégezni, mert korán hazavitte az anyját.

Ez egy őszinte ajánlat volt. Átadtam anélkül, hogy harminc percet egy egész délutánná változtattam volna.

Csütörtökön anya új ülőhelyeket küldött. Lucy és Daniel mellettem ültek a negyedik asztalnál.

Aztán kinyitottam a második mellékletet.

A szolgálati fedezet alatt anya írta: Beth, hogy szükség esetén felügyeljen.

Felhívtam.

“Mit jelent az, hogy szükség esetén szükség van?”

“Csak figyeld a dolgokat.”

“Az én helyemről?”

“Beth.”

“Mert ha nem vettél fel senkit vagy nem szerveztél műszakokat, mindennek szüksége lesz rám.”

“Nem tudnál félúton találkozni?”

A kávézó irodájában álltam. Az asztalomon volt az ételszámítások, a jövő heti bérszámfejtés és Daniel engedélylapja egy könyvtári műhelyhez. Az utolsót már húsz perce próbáltam aláírni.

“Ebédet biztosítok hatvannyolc embernek,” mondtam. “Ez az a rész, amit adok.”

Követtem e-mailt, Erint is utánozva. Leírtam az ételt, a szállítási időt és a három ülést. Azt mondtam, hogy előre válaszolok a menükérdésekre, de a kiszolgálást vagy a takarítást nem felügyelem a napon.

Ez nem fenyegetés volt. Hat egyértelmű mondat volt, amit senki sem tudott öt és fél órára nyitni.

Aznap este Lucy otthon talált egy serpenyőt mosni.

“Nem kell mennünk,” mondta.

Kikapcsoltam a vizet.

“El akarsz menni?”

Átgondolta magát. “Látni akarom Ruth nénit. És Daniel meg akarja ismerni azt az unokatestvért, aki modellvonatokat készít.”

“Akkor nézzük meg, hogy a nagymama tud-e megtervezni, hová megyünk vendégként.”

“Mi van, ha mindenki azt hiszi, hogy a mi hibánk?”

Megtöröltem a kezem, mielőtt válaszoltam.

“Én vagyok az a felnőtt, aki nemet mondott. Ha valakinek ezzel problémája van, beszélhet velem.”

Lucy a pultnak dőlt.

“Mindig azt mondod, hogy szeretsz főzni az embereknek.”

“Igen.”

“Honnan tudod, mikor túl sok?”

Magabiztos választ adhattam volna neki. Ehelyett az igazat mondtam neki.

“Kezdem észrevenni, mikor kezdek azt kívánni, bárcsak valaki felajánlana nekem egy széket.”

Ő maradt, amíg befejeztem a serpenyőt. Aztán egy törölközőt vett és megszárította, mert akarta, és beszélgettünk egy könyvről, amit kölcsönzött. Senki sem készített beosztást.

Péntek este Erin a kávézóba jött közvetlenül a zárás előtt. Várt, amíg Tessa becsomagolta az utolsó szendvicseket, majd leült a fülkében az első ablak mellett.

“Anya azt hiszi, meg akarod büntetni,” mondta.