“Nos, meg tudnád kérni őket, hogy változtassák meg?”

“Nem.”

Leteti a telefont.

Ez az első alkalom a kocsifelhajtó óta, hogy a családomból bárki az anyámra haragud, nem rám.

Mallerie dühös a keddekre, a karácsony estéjére és a hoki edzésre. Nem haragszik Par arcára, de a harag most először indul a helyes irányba.

Néhány nappal később apám hív. Nem sokat mond. Sosem teszi.

Azt mondja, anyám átnézte az egész vádai papírmunkát, és nem vette észre azt a részt Jax-ről.

“Nem olvasta.”

“Ő olvasta. Csak azt hitte, nem jelenti őt.”

“Apa, két unokája van.”

“Tudom,” mondja, sóhajt, és megkérdezi, hogy van Par.

És én azt mondom neki, hogy jól van.

Megkérdezi, hogy eljöhet-e egyszer hozzá. Igent mondok, a lakásomban hétvégén.

A következő szombaton jön, hoz egy doboz fánkot, és 20 percig nézi, ahogy Parel biciklizik a parkolóban, és egyszer sem említi anyámat.

Ez a legtöbb, ami benne van, és azt hiszem.

Novemberben küldök egy üzenetet Stefannak. Négyszer írom, mielőtt elküldöm.

“A bírósági végzés anyáról szól. Ez nem az. Már nem érzem jól magam azzal, hogy Polar felügyelet nélkül tölti az időt a házadban. A motort betetted az autódba, és hazavitted, miközben a rendőrök bent voltak. Nem bízhatok benne, hogy közbelépnél, ha történne valami. Még mindig találkozik Jacksonnal apához vagy a parkba, ha akarod, én ott vagyok.”

Két órával később visszaír.

“Ez nem fair. Próbáltam mindent lenyugtatni.”

Ezt nem válaszolok.

Igaza van, hogy mindent meg akart nyugtatni. Mindig is mindent megnyugtatott.

Mindent lenyugtatott egyenesen a saját garázsába.

A bicikli dolog is követte őt.

A Deckerek a templomukban mesélték el a történetet, és templomuk átfedi Hullbrook városrész felével. Szóval, az a verzió, ami elterjedt, az volt, amikor a rendőrség vasárnapi vacsora alatt elment Stefan Sabbo házához, és kihúzta egy kislány lila biciklijét a garázsából, miközben az apósomai az ablakon nézték.

Azok, akik a kazánjaikat a Zabbo Heating and Air szervizelti, megemlítik neki.

Apámnak elmondta, hogy egy ügyfél megkérdezte tőle: “Ez az a ház, ahol a motor?” amikor elment egy hívásra.

Nem vádolják semmivel, és nem tett semmit, ami a bíróságnak érdekelne. Csak egy kis helyen kell élnie, ahol az emberek emlékeznek dolgokra.

Januárban anyám ügyvédje kérelmet nyújtott be a próbaidő feltételeinek módosítására.

A kérelem arra kéri a bírót, hogy távolítsa el a kiskorú unokákkal való felügyelet nélküli kapcsolattartás feltételét, különösen Jacksonra vonatkozóan. Az állítás azt állítja, hogy nem volt érintett az incidensben, és hogy a nagymama-unoka kapcsolat jelentős stabilitási forrás számára.

Bumont hív, hogy szóljon.

Azt mondja, a bíróság időpontot is kitűzhet egy meghallgatásra, és jogom van meghallgatni, ha szeretném. Azt mondja, nem kell annak lennem.

Négy nappal később, vasárnap délutánon, kopogtak a lakásom ajtaján.

Átnézek a lelátón.

Anyám van az, aki hosszú szürke téli kabátjában, mindkét kezével tartja a táskáját maga előtt.

A kapcsolattartás tilalma Par-nál van. Par 4-ig egy szülinapi bulin van egy trambulinhelyen. Anyám tudná ezt, mert a meghívót egy lánytól jött Par osztályából, akinek az anyja Mallerie könyvklubjában van.

Lánccal kinyitom az ajtót.

“Nem megyek be,” mondja anyám, mielőtt bármit mondhatnék. “Tudom, hogy nem lehetek vele itt. Megnéztem. Nincs itt.”

“Mit akarsz, anya?”

Lenéz a táskájára.

Vékonyabb, mint nyáron. A rúzsa ferde van, amit 40 éve még sosem láttam.

“Meghallgatás lesz,” mondja. “Jacksonról. Azt akarom, hogy mondd el a bírónak, hogy nem akarod, hogy őt is bevonják. Hogy nem bánod. Te vagy az áldozat. Meghallgatják az áldozatot.”

“Par az áldozat.”

“Te vagy az anyja. Meghallgatnak rád.”

Mély levegőt vesz.

“Anakah, kérdezlek. Könyörgöm. Nem láthatom egyedül az unokát. Nem vihetem el hokiba. Az anyjának úgy kell ülnie a konyhámban, mint egy őr. Karácsonykor megkérdezte, miért kell anyukámnak maradnia. Kérlek, elmegyek az órákra. Megyek az órákra. Kifizetem, amit akarok. Csak menj el a meghallgatásra, és mondd meg nekik, hogy Jacksonnak nem kell részt vennie ennek.”

Egyszer sem mondja ki Par nevét.

Nem kér bocsánatot.

Négyszer mondja, hogy Jackson.

“Nem fogok semmit mondani a bíróságnak,” mondom neki. “Nem azért. Nem ellene. Már nem az enyém. Az övék, és örülök neki.”

“Anakah—”

“Viszlát, anya.”

Becsukom az ajtót. Bezárom a zárat.

Állok rajta, miközben a kezem rá nem néz, amíg meg nem hallom, hogy lejön a lépcsőn.

Aztán bemegyek a mosómoshába, bekapcsolom a kis transzformátort a vonatelosztáshoz, és néztem, ahogy egyetlen mozdony körülbelül 30-szor körbejár a hurkon.

Nem megyek a meghallgatásra.

Februárban a bíró elutasította az indítványt.

Bowmont azt mondja, a bíró nem talált okot arra, hogy eltérjen a szokásos feltételektől, és hogy a kapcsolattartási tilalmas feltételek teljes 18 hónapig érvényben maradnak.

Anyámnak megengedett, hogy Jacksont lássa, Stefannal, Mallalerie-vel vagy apámmal a szobában.

Így van a helyzet az ítélethirdetés óta, és így lesz egészen a próbaidője végéig.

Most február vége van.

A par rendben van.

Az arcán lévő jel körülbelül egy hét alatt eltűnt, és soha nem hagyott ott semmit. Kinő a hócsizmából.

Pénteken 100-at kapott egy helyesírási teszten, és rákényszerített, hogy négy mágnessel tegyem a hűtőre, egy-egyet minden sarokra, hogy biztonságos legyen.