“Nem lakhatsz itt és nem mondhatsz nemet,” mondta nekem. Elővettem egy szürke zoknit a terasz melletti boxfából, mielőtt megértettem, miért van ott. Az egyik munkazoknim volt, olyan, amilyet extra párnázással a saroknál. Épp egy péntek délutánon hazaértem a munkából, szeptember végén. Álltam vele a kezemben, miközben az autóm ketyegett a kocsibeállóban mögöttem.

Anyukámmal egyszer találkoztunk kávézni. Kérdezte, mielőtt kiválasztotta volna a napot, és nem hozott magával egy zacskó befejezetlen varrást. Apa küldött egy üzenetet a lassú hónapról a boltban, majd egy másik üzenetet, hogy módosítják a beadási idejüket. A második kérdésre válaszoltam.

Nem voltam kész a vacsorára a házban. Ezt mondtam, amikor anya meghívott, és ő azt mondta, megérti. Nem tudtam, hogy igen-e, de nem vitatkozott.

Egy szombat reggel végre levágtam a sárga körte anyagot a párnahuzatomhoz. Ruth az újságnál ült, a papucsban a kezében, amelyekről azt állította, hogy még mindig tökéletesek.

A telefonom felvillant a varródoboz mellett. Ez egy családi üzenet volt. Rápillantottam a képernyőre, majd lefordítottam, mielőtt kinyitottam.

“El kell menned valahova?” kérdezte Ruth.

Megnéztem a két négyzet anyagot, a reggeli tányért, amit még nem takarítottam el, és a napfényre, ami átnyúlt az asztalon.

“Nem. Majd később megnézem.”

Elmozdítottam az anyagot a pirítós morzsáktól, és leültem, hogy befejezzem a kávémat.