Bent a jól ismert anyag, fa és régi bútorok illata olyan élesen megragadt, hogy megálltam közvetlenül a bejárat előtt. Voltak itt jó délutánok. A nagymamám megtanította, hogy ne fogjak be tűt anélkül, hogy vizesítenék a végét. Apa hagyta, hogy én válasszam a rádióállomást, amikor későn dolgoztunk. Anya szendvicseket hoz, amelyek viaszpapírba csomagoltak.

Ezeket a dolgokat emlékeznem kellett anélkül, hogy hagytam, hogy ők döntsenek el, mi történik ezután.

Anya az irodai íróasztalnál ült, mellette egy számológép. Tessa a mintakönyvek mellett állt, még mindig barna kabátját viselve. Apa hátulról jött, és egy bolti törölközővel törölte le a kezét.

“Itt vagy,” mondta.

A vállamon lévő duffel után nyúlt. Azért hoztam, mert a munkacipőm bent volt; Addig használtam, amíg meg nem tudtam javítani a nagyobb táskámat. Megtartottam a pántot.

“Csak a megbeszélésre vagyok itt.”

Leengedte a kezét.

A nyitott munkaszoba ajtaján keresztül egyenetlen sorokban láttam a székeket. Néhányan kész helyeket kaptak. Mások mezítelenek voltak a hátán. A minta ott ült, ahol mondtam, a fal melletti harmadik széken.

Semmi lényeges nem hiányzott. Egyszerűen nem volt elég befejezett óra a teremben.

“Maradjunk az ügyfélről szólva,” mondta Apa.

“Ezért vagyok itt.”

Kihúzta a széket a maga mellé a kis tanácsadóasztalnál. Helyette a vele szemben lévő példányt választottam. Ez egy apró mozdulat volt, de Tessa abbahagyta a papírkönyv lapjait forgatni.

Elaine Porter, a Brookside Inn vezetője egy vászon kézitáskával és összehajtott díjcsáskával érkezett. Ötvenkilenc éves volt, rövid ezüstszínű haja és enyhén szélfújt tekintete volt, mintha egy ablak nyitva volt bejáratnál.

“Nina?” kérdezte.

Felálltam, és kezet fogtam vele.

“Már alig vártam, hogy találkozzak veled,” mondta. “A mintád gyönyörű.”

Megköszöntem neki. Apa elkezdett beszélni a székekről, mielőtt befejezte volna a kabátját.

Azt mondta, egy kis ütemezési problémán dolgoznak. Említette a beszállítókat, bár az anyagot időben szállították. Anya lenézett a számológépére. Láttam, ahogy Elaine a táskáját a földre teszi.

“Itt van az anyag,” mondta. “Múlt héten láttam.”

“Természetesen. A dolgok összességében zajló folyamatról beszélek.”

Elaine kinyitotta a becsületet, és az asztalhoz simította.

“Mielőtt péntekről beszélnénk, tényleg Nina itt dolgozik?”

Apa rám pillantott. Gyors volt, de ismertem azt a pillantást. Már az étkezési időm óta kaptam a vacsoraasztaloknál, hogy megértsem: egy korrekciót hűtlenségként lehet kezelni.

“Ő a lányom,” mondta.

“Értem.” Elaine egyenletesen tartotta a hangját. “A munkáról kérdezek.”

Mondhattam volna, hogy segítettem. Igaz lett volna, amennyire csak lehetett. Adhattam volna apának elég teret, hogy befejezze azt a magyarázatot, amit elkezdett, mielőtt megérkezem.

Ehelyett Elaine-t kérdeztem, mit mondtak neki.

“Frank azt mondta, hogy a hónap végén hagyod el a raktárt,” mondta. “Hogy itt leszel teljes munkaidőben, mint a partnere. Így magyarázta el, hogy a szokásos parancsokkal együtt el tudod venni a székeket.”

Egy pillanatra csak a műhely rádióját hallottam.

Apa mindkét tenyerét az asztalra tette.

“Ez volt az irány, amiről beszéltünk.”

“Nem,” mondtam. “Nem volt az.”

Tessa ránézett, aztán rám. Nem tudtam megmondani, mennyit tudott. Anya becsukta a számológép borítóját.

Tíz napot töltöttem azzal, hogy azt hittem, vissza akarják kapni a régi megállapodást. Most már megértettem, hogy apa már megígért egy nagyobbat valaki másnak. A munkám, az óráim és egy döntés, amit még nem hoztam meg, már része lett a szállítási menetrendének.

“Teljes munkaidőben a raktárban dolgozom,” mondtam Elaine-nek. “Nem megyek el. Munka után segítettem itt, de nem vagyok alkalmazott vagy tulajdonos. Nem kaptam fizetést ezért a munkáért.”

Apa arca összehúzódott.

“Nem kellett volna így megfogalmaznod.”

Ránéztem az asztal túloldalán.

“Hogyan fogalmazzam meg?”

Senki sem adott választ.

Elaine elővett egy tollat a táskájából. Nem gratulált vagy leszidta az apámat. Volt egy étkező, amit újra ki kellett nyitnia, és huszonnégy szék volt különböző javítási fázisban.

“Rendben,” mondta. “Akkor szükségünk van egy menetrendre annak alapján, hogy ki áll rendelkezésre valójában.”

Apa felém fordult.

“Ha Nina csak ezt a hetet megadná—”

“Nem tudom.”

A hangom megremegett a második szónál. Hagytam. Elegem van abból, hogy azt hiszem, egy határ csak akkor számít, ha meg tudom valósítani anélkül, hogy megmutatnám, mennyibe került.

“Már elmondtam, mire vagyok elérhető,” tettem hozzá. “Egy beszélgetés. Ne legyen még egy hete munka.”

Elaine megkérdezte, hogy nézze meg a székeket. Apa bevezette a munkaszobába. Tessa követte, úgy vitte magával a becslést, mintha az egy másik épületrészen hasznosabb lehetne.

Anya és én az asztalnál maradtunk.

“Tudtad?” kérdeztem.

Megrázta a fejét. Aztán abbahagyta.

“Tudtam, hogy teljes munkaidőben itt akar. Nem tudtam, hogy mondta neki, hogy egyetértettél.”

Nem volt teljes feloldás, és nem próbálta azzá tenni.

“Azt hitte, meglátod a lehetőséget,” mondta.

“Milyen lehetőség?”

Anya a munkaterem felé nézett, ahol Elaine kérdezte, hány borító készült el.

“A boltot családban tartom.”

“Már a családban van. Ez nem jelenti azt, hogy az egész életemnek annak kell lennie.”

Ezzel leült. El tudtam képzelni, hogy szeretne egy gyengédebb mondatot találni, valamit, amit később megismételhetne apának anélkül, hogy újabb vitát indítana.

Egyszer egyszer nem segítettem neki megtalálni.

Amikor visszatértek, Elaine azt mondta, hogy egy egyhetes késleltetést képes kezelni, ha átrendezi a fogadó étkezőjét. Módosított dátumot, a sürgősségi díj egy részének visszatérítését és egyértelmű beszámolót akart, ki fejezi be a munkát.