“Állj.”
Hangja határozottsá vált.
“Hallgass meg, mit mondasz. Még mindig próbálod megvédeni azokat, akik épp most mutatták meg, mennyire keveset tisztelik azt, amit értük tettél.”
Nem válaszoltam.
“Te tervezted az utat, ugye?”
“Igen.”
“Kifizetted?”
“Igen.”
“Ki a fő kapcsolattartó minden rezervátumban?”
“Igen.”
“Kinek az utazási irodája?”
“Az enyém. Dylan mindent a nevem és a kártyám alatt foglalt le.”
“Pontosan.”
Egyenesebben ültem.
Elijah folytatta.
“Azt mondták, az ajándékok a címzetté van. Rendben. Hagyjuk, hogy ezt a logikát tartsák meg. De te vagy az, aki irányítja a rezervátumokat. Nem azt mondom, hogy mondd le a járatokat, és hagyj senkit közlekedés nélkül. Azt mondom, döntsd el, milyen ajándékot érzed kényelmesen most adni.”
A fejemben a köd kezdett eloszlani.
“A foglalások mind az én nevemre vannak,” mondtam halkan.
“Igen, azok.”
“Tényleg azt hiszed, hogy cserélnem kellene őket?”
“Szerintem abba kellene hagynod a luxus finanszírozását azoknak, akik épp most mondták, hogy nem vagy szívesen látott a luxus nyaraláson, amit fizettél.”
Másnap reggel pontosan nyolckor felhívtam Dylant.
“Dylan, Mason vagyok. Nagy változtatásokat kell végrehajtanom a dubaji foglaláson.”
“Ó, szia, Mason.”
Hallottam, ahogy a billentyűzete kattan.
“Mi történik? Csak néhány hét múlva indulunk. Hozzáadsz még egy vacsora foglalást?”
“Nem. Már nem megyek el az utazásra. A bátyám menyasszonya, Isabella, átveszi a helyem. Kérem, cserélje le a jegyemet a nevére, ha a légitársaság szabályai engedik, vagy adjátok ki újra a foglalást, ahogy szükséges.”
Egy szünet következett.
“Ó. Sajnálom, hogy ezt hallom.”
“Van még több.”
“Rendben.”
“Töröld az első osztályú járatokat mind a négy utazónál, és foglald át őket a standard economy-re. Használd a legolcsóbb, ésszerű lehetőséget.”
Dylan abbahagyta a gépelést.
“Le akarod minősíteni mind a négy nemzetközi jegyet az első osztályról a turistára?”
“Igen.”
“Mason, ez hosszú repülés.”
“Tudom.”
Még egy szünet.
“Rendben. Meg tudom csinálni. A jegykülönbség jelentős visszatérítést eredményez.”
“Mi a helyzet a szállodával?” kérdeztem.
“A Burj Al Arab?”
“Töröld le.”
Ezúttal Dylan nem szólt semmit.
“Keress egy egyszerű háromcsillagos szállodát Deirában. Biztonságos és tiszta, de egyszerű. Két standard szoba. Nincsenek lakosztályok. Nincs luxus extra.”
“Mason, Deira teljesen más élmény, mint amit eredetileg terveztünk. A forgalomtól függően hosszú időt tölthetnek azzal, hogy eljussanak néhány nagy turisztikai látványossághoz.”
“Értem.”
“Mi a helyzet a sivatagi szafarival?”
“Töröld a privát verziót.”
“A jacht?”
“Töröld le.”
“VIP Burj Khalifa hozzáférés?”
“Töröld le.”
“Magánreptéri transzferek?”
“Azokat is töröld. Foglalj egy normál közös transzferjáratot a reptérről.”
Dylan kifújta a levegőt.
“Mason, meg kell kérdeznem. Jól vagy? Lényegében egy huszonhatezer dolláros luxusutazás nagy részét bontod le.”
“Megváltozott a családi helyzetem,” mondtam. “Az ajándék költségvetése is megváltozott.”
“Rendben.”
Újra gépelni kezdett.
“A lemondások és leminősítések miatt valószínűleg több mint tizennyolcezer dollár fog visszajönni.”
“Tizennyolcezer?”
“Nagyjából. Szeretnéd, ha közvetlenül az eredeti kártyára visszajuttatnád?”
Az irodám ablakán kívül a Chicago folyó felé fordultam.
Eszembe jutott Isabella elégedett kis mosolya.
Emlékszem, ahogy apa azt mondta, megérdemli a helyemet.
“Nem,” mondtam.
“Mit akarsz, mit csináljak vele?”
“A visszatéríthető részt használd fel egyedül utazásra nekem.”
Dylan nevetett.
“Hol?”
“A Maldív-szigetek.”
Újabb rövid csend következett.
“A Maldív-szigetek?”
“Keress nekem egy víz feletti villát. Valami hihetetlen. Ugyanazok a dátumok.”
Most Dylan még hangosabban nevetett.
“Szóval a törölt dubaji luxust személyes frissítéssé alakítjuk.”
“Mondhatjuk.”
“Megnézem, mit tehetek.”
Később visszahívott a válasszal.
A St. Regis Maldív-szigetek Vommuli üdülőhelye.
Egy víz feletti villa.
Privát medence.
Az Indiai-óceán.
Olyan hely, amit általában meggyőztem volna magamról, hogy nem érdemlem meg.
Néhány héttel később, csendes, klimakontrollált irodámban állva, ahonnan a chicagói folyóra néztem, és hallgattam, ahogy apám rájön, mi történt.
“Mason, nem játszom veled.”
O’Hare zaja töltötte be a hátteret.
“Most azonnal fel kell hívnod az utazási irodádat. Az ügynök szerint a gazdaságban vagyunk foglalva. Hatodik csoport. Még csak nem is ülünk együtt.”
“Ez olyasmi, amit négyen meg kell oldaniuk,” mondtam.
“Talán Isabella udvariasan megkérhetne valakit, hogy cserélje helyét.”
“Ne próbára tegyél, Mason. Én vagyok az apád. Azt mondom, javítsd meg ezt.”
“Hallottalak.”
“Ha nem teszed vissza ezeket a jegyeket az első osztályba, megváltoztatom a végrendeletemet. Minden Carterhez kerül. Érted?”
Először az életemben annak a fenyegetésnek semmi hatalma nem volt felettem.
Tényleg nevettem.
“Tartsd meg az örökséget, apa. Add oda Carternek. Én saját pénzt keresek. Én építettem az életem. Nem akarok örökséget minden döntésem fölött lehelni.”
Mozgást hallottam a másik végén.
Aztán Carter elvette a telefont.
“Mason, tesó, gyere már. Isabella sír a poggyászmérleg mellett. Három tervező bőröndöt vett erre az utazásra, és most azt mondják, hogy a poggyászkeret más. Első osztályban kellene repülnünk. Ez olyan, mint egy korai nászút-előzetes.”
“Carter.”
Elvágtam vele a kapcsolatot.
“Önzőnek neveztél. Azt mondtad, abba kell hagynom, hogy mindent magamról csináljak.”
Elhallgatott.
“Szóval pontosan ezt tettem. Kiléptem az utazásról. Családi kötődést akartál nélkülem. Most már megvan.”
“Mason, kérlek.”
“Jó repülést.”
Befejeztem a hívást.
Ezután lefelé fordítva tettem a telefonomat az asztalomra, és lassan kifújtam a levegőt.
Harminckét év után először ellazultak a vállaim.
Az állandó szorongás, hogy próbálok megfelelni egy családnak, akik engem láttak úgy, mint aki mindig megoldja a pénzügyi problémát, hirtelen eltűnt.
