Isabella felkiáltott, és azonnal kinyújtotta bal kezét, hogy mindenki lássa a gyűrűt.

Egy hatalmas gyémánt csillogott az ujján.

Még a korlátozott ékszertudásom ellenére is drágának tűnt.

Nagyon drága.

Carter jelenleg egy bevásárlóközpont mobiltelefonos kioszkán keresett óránként.

Nem volt reális módja, hogy segítség nélkül megvette azt a gyűrűt.

Gratuláltam nekik, és erőltettem egy udvarias mosolyt erőltettem.

Aztán, amikor anyához hajoltam, valami felkeltette a figyelmemet.

A nyaka meztelen volt.

Amióta csak az eszemet tudtam, anya szinte minden nap ugyanazt a vintage arany nyakláncot hordta. A nagymamájáé volt, és valószínűleg a legérzelgőbb ékszere volt, ami birtokolta.

Félrehúztam őt, miközben Carter és Isabella fényképeket készítettek.

“Anya, hol a nyakláncod?”

Azonnal elfordította a tekintetét.

Az arca elpirult.

“Ó, ez csak az ékszerésznél van,” mondta. “Takarítják.”

Nem nézett a szemembe.

És tudtam.

A nyakláncot nem tisztították.

Zálogba adta.

Nagymamája pótolhatatlan örökségét zálogba adta, hogy segítsen Carternek egy hatalmas eljegyzési gyűrűt venni egy olyan nőnek, akit csak néhány hónapja ismert.

Aznap délután később a tágabb család megérkezett egy hátsó udvari grillezésre.

A nagybátyám, Gabriel ott volt.

Gabriel apa öccse volt, és olyan férfi, aki a családi pletykákat versenysportként kezelte.

A grill mellett álltam, hamburgereket forgattam, amikor odasétált egy sörrel.

“Szóval, Mason,” mondta, vállamra veregette, “hallottam, hogy a belváros virágzik az üzlet számodra. Robert mondta, hogy idén egy hatalmas vállalati bónuszt kaptál. Azt mondta, elég lesz egy kis luxus közel-keleti nyaralásért az egész családnak.”

A spatulám a levegőben állt meg.

“Apa mesélt a bónuszomról?”

“Ó, igen.”

Gabriel nevetett.

“Múlt héten dicsekedett veled a country clubban. Azt mondta, a legfiatalabb fia többet keres, mint néhány orvos a környéken.”

Aztán hozzátett valamit, amitől abbahagytam a mosolygást.

“Isabella is ott volt. Azt mondta, Carter szerencsés, hogy van egy testvére, akinek mély zsebei van és nagy jövőbeli öröksége.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

Így Isabella tudta.

Tudta, hogy komoly pénzt keresek.

Tudta, hogy a szüleim szinte bármit feláldoznának Carterért.

És pontosan értette, mennyire értékes a dubaji utazás.

Gabriel, anélkül, hogy észrevette volna, épp most mondta nekem, hogy Isabella sokkal többet tud a pénzügyeimről, mint amennyit valaha is akartam volna.

A barbecue végül beköltözött vacsorára, és valahogy a vacsora tárgyalássá vált a dubaji utazásom miatt.

Nyolc hét volt az indulásig.

Nyitva tartottam a laptopomat az étkezőasztal szélén, anyámnál ellenőrizve az útlevél számokat és lejárati dátumokat.

Isabella vele szemben ült, és görgetett a telefonjában.

Aztán felemelte a hangját, hogy az egész asztal hallja.

“Szóval, Mason, éppen átnéztem a nyomtatott útitervet.”

Abbahagytam a gépelést.

Folytatta.

“Észrevettem, hogy a hotel elrendeződése nem ad Carternek és nekem saját privát lakosztályt. Most, hogy hivatalosan is eljegyeztük, tényleg szükségünk van egy kis romantikus térre. Tudnál minket felfrissíteni a Royal Suite-ba? Láttam képeket az interneten. Gyönyörű.”

Lassan felemeltem a szemem a laptopról.

“Isabella, a foglalások négy főre szólnak. Anya, Apa, Carter és én. Minden végleges volt.”

Az étkezőben elcsendesedett.

Isabella arckifejezése azonnal megváltozott.

A szemei tökéletesen időzített könnyekkel teltek meg.

Carter felé fordult.

“Carter, azt hittem, azt mondtad, ez egy családi utazás. Most már nem vagyok a család része?”

Carter azonnal megvédte őt.

“Gyerünk, Mason. Most már a menyasszonyom. Velünk kellene jönnie.”

“Az utazás már teljesen le van foglalva és teljesen kifizetve,” mondtam. “Egy másik ember ilyen későn hozzáadása – főleg első osztályú repülőjegy és luxusszálloda mellett – további öt-hatezer dollárba kerülne. Nincs még hatezer dollárom, ami várná, hogy elköltsék.”

Apa megköszörülte a torkát az asztal fejéből.

Ismertem ezt a hangot.

Ez azt jelentette, hogy ítélet jön.

“Most várj, Mason. Carternek igaza van. Isabella csatlakozik ehhez a családhoz. Udvariatlanság lenne őt Chicagóban hagyni, miközben mi a többiek külföldön ünnepelünk.”

Ránéztem.

“Kiváló pénzt keresel,” folytatta apa. “Most kaptál előléptetést. Biztosan a plusz költséget hitelkártyára tehetnéd, és módosíthatnád.”

Alig hittem el, amit hallottam.

“Apa, tizennyolc hónapot töltöttem spórolva erre az útra. Késleltettem a saját házam szivárgó tető javítását. Másfél évre feladtam a társasági életem nagy részét. Nem tudok varázsütésre újabb hatezer dollárt keresni, mert Carter eljegyzi magát.”

Isabella gyengéden megérintette apa karját.

“Ó, Robert, kérlek, ne vitatkozz Masonnal miattam. Nem akarok anyagi terhet jelenteni.”

Épp elég ideig megállt, hogy biztosan mindenki figyel.

“Egyszerűen soha nem voltam az országon kívül. Úgy gondoltam, ez egy gyönyörű módja lehet annak, hogy kötődjek a jövőbeli apósomaimmhoz. De ha Mason tényleg nem akar, hogy ott legyek, otthon maradok.”

Ez egy kifinomult előadás volt.

Apa állkapcsa összeszorult.

“Ezt később privátban megbeszéljük,” mondta.

Aznap este rosszul hagytam el a gyomromban a házat.

Pontosan négy héttel az indulás előtt apa visszahívott a házba.

Nem kérdezte, hogy elérhető vagyok-e.

Azt mondta, hatkor legyek.

Amikor beléptem a nappaliba, azonnal a légkör csapdának tűnt.

Apa mereven ült a nagy bőr székében.

Anya idegesen ült a kanapé szélén, összefonta a kezét.

Carter és Isabella közel ültek egymáshoz a dinapén.

“Ülj le, Mason,” mondta apa.

Egy fa székre mutatott, amely a szoba közepén állt.

Leültem.

“Miről van szó?”

Apa előrehajolt, könyökei a térdén pihentek.

“Sokat gondolkodtunk a dubaji utazáson, és végül végleges döntésre juttunk.”