Fogalmuk sem volt, hogy azt a fiút, akit négy évvel korábban elbocsátottak, azt a céget kérik, hogy vegye meg azt a céget, amely elbocsátotta.
“Péntek délután sürgősségi videókonferenciát akarnak az igazgatótanácsunkkal,” mondta Nora.
Összefonta a karját.
“Azt állítják, hogy a Harrison Freight évtizedek óta tartó régi infrastruktúrával rendelkezik, amely kiegészítené a szoftverplatformunkat. A nyilvános pénzügyi bevallásaik más történetet mesélnek el. Hatalmas kereskedelmi adósságot hordanak, és olyan embert keresnek, aki elég gazdag ahhoz, hogy elvállalja azt.”
Hátradőltem és bámultam Victor aláírását.
Emlékeztem a hideg mahagóni tárgyalóteremre négy évvel ezelőtt.
Évekig emlékeztem, amikor olcsó rament ettek egy fagyos, szigeteltetlen garázsban Marcus-szal, miközben próbáltuk a befejezetlen kódot céggé alakítani.
Emlékszem, hogy anyám azt mondta, lenyeljem a büszkeségemet, és kérjek bocsánatot a testvértől, aki a munkámat magának tulajdonította.
“Ütemezd be,” mondtam Norának.
A hangom lapos volt.
“Péntek. Kettő óra.”
Felvonta a szemöldökét.
“Mondd meg Victornak, hogy az Apex Dynamics vezérigazgatója személyesen fog részt venni.”
Nora mosolygott.
“Jogi előkészítetni kellene az előzetes beszerzési dokumentumokat?”
“Nem.”
A székemet a város látképe felé fordítottam az iroda ablakai mögött.
“Nem veszünk semmit.”
Aztán visszanéztem rá.
“Készítsék el a kiberbiztonságot a Winston offshore cégeiről összeállított pénzügyi dossziékat. Minden dokumentumot rendezett és kész akarok.”
Nora arca komoly lett.
“Ez nem egy átlagos beszerzési megbeszélés lesz, ugye?”
“Nem,” mondtam. “Nem az.”
A következő negyvennyolc óra furcsán nyugodt volt.
Nem éreztem idegesnek.
Normálisan aludtam.
Ami rám ült, az a pontosság volt.
Ez már nem az érzelmi bosszúról szólt.
A bosszú kiszámíthatatlan.
Ez arról szólt, hogy lebontsunk egy olyan rendszert, amely a favoritizmus, megtévesztés és pénzügyi visszaélések volt, amely életem nagy részében meghatározta az értékemet.
Eljött a péntek.
10. fejezet: Az igazgatósági legyőzés
Pontosan délután 1:55-kor ültem a privát vezetői tárgyalómban az asztal fejéhez.
Egy nagy, nagyfelbontású kijelző fedte le a távoli fal nagy részét.
A képernyő fekete volt, amíg vártunk a bejövő kapcsolatra.
Szabott szénszínű öltönyt viseltem nyakkendő nélkül.
Megnéztem az okosórámat.
A pulzusom hatvan ütés percenként volt.
Marcus, a társalapítóm, mellettem ült, lazán gépelt a laptopján.
Majdnem szórakoztatottnak tűnt.
Nora hangja átszűrődött a tárgyalórendszeren.
“Kapcsolatkérés érkezik a Harrison Freight-től.”
“Tedd őket a digitális előcsarnokba.”
Hátradőltem.
“Kapcsold ki a kamerámat az első két percig.”
Marcus rám nézett.
“Tényleg azt akarod, hogy fekete képernyőre dobjanak?”
“Természetesen.”
A fali kijelző felvillant.
Egy másodpercnyi pixelezés után megjelent a Harrison Freight tárgyalóterem.
Azonnal felismertem.
Ugyanabban a félelmetes mahagóni tárgyalóteremben ültek, ahol apám és Victor négy évvel korábban megaláztak.
Az irónia szinte túl tökéletes volt.
Apám a hosszú asztal fejéhez ült.
Másképp nézett ki.
Idősebb.
Fáradt.
A mély vonalak a szája körül egyre hangsúlyosabbak lettek.
Drága öltönye kissé túl nagynak tűnt, mintha a hetek szorongás levette volna a súlyát.
Victor jobbra ült.
Izzadt a ragyogó tárgyalóterem fényei alatt, és egy arany tollal kopogtatta a sárga jogi füzetetet.
Winston bácsi ült apám bal oldalán.
Winston még mindig ugyanazt a nyugodt, nagyapai magabiztosságot sugározta, amit mindig használt, amikor mások bízni akart benne.
Mindhárman a képernyőjükön lévő fekete négyzetet bámulták, amelyen az APEX DYNAMICS CEO felirat volt.
“Jó napot,” kezdte apám.
Hangja nem rendelkezett a szokásos tekintélytől.
“A Harrison Freight nevében szeretném megköszönni az Apex Dynamics vezetői csapatának, hogy ilyen rövid időn belül beszéltek velünk. Úgy hisszük, hogy rendkívüli lehetőség van a kölcsönös növekedésre.”
Victor a mikrofon felé hajolt.
“Pontosan. A Harrison Freight évtizedek óta tartó logisztikai infrastruktúrával, értékes fizikai eszközökkel, raktári ingatlanokkal és kialakított országos útvonalakkal. Egy gyorsan bővülő szoftvercégnek, mint az Apexnek, fizikai hálózatra van szüksége, ha országos szinten akar kiterjedni.”
Megállt.
“Készen állunk egy rendkívül kedvező felvásárlási struktúrát kínálni.”
Hagytam, hogy folytassa.
Körülbelül egy percig azok a férfiak, akik egykor irreálisnak tartottak, megpróbáltak eladni nekem egy összeomló céget, amelyet kifinomult vállalati nyelvezettel burkoltak.
Victor végül megállt, hogy egy kortyos vizet vegyen.
Megnyomtam a laptopom szóközbillentyűjét, és aktiváltam a mikrofonomat.
“A Harrison Freight nem rendelkezik az ingatlanpiaci pozícióval, amiről te beszéltél.”
A képernyőjükön azonnal megjelent a reakció.
A hangom betöltötte a tárgyalójukat.
Folytattam.
“A fizikai vagyonaid erősen feldolgozzák több magas kamatozású kereskedelmi hitel ellen. Kedd reggelre ezek közül három hitel már nem volt fizetésképtelen. A Wallace Manufacturing ezen a héten fejezte be a szerződését.”
Victor megállt.
Közelebb hajoltam a mikrofonomhoz.
“A céged funkcionálisan csődeljárásban van. Ez nem stratégiai partnerségi vita. Egy idegentől kérsz, hogy adjon elég pénzt, hogy elkerülje a csődbíróságot.”
Csend.
Apám kissé hátrált a székében.
A tekintete Victor felé siklott.
Winston kellemes arckifejezése meggyengült.
“Biztosíthatlak,” mondta Richard óvatosan, “belső pénzügyeink rendben vannak. Aki ezt az információt adta neked, az mélyen félreértett.”
“Senki sem tévesztett félre, Richard.”
A keresztnevét használva azonnal megváltoztatta a szobát.
Elővettem az egérem.
Aztán aktiváltam a kamerát.
Fekete négyzetük eltűnt.
Az arcom megjelent a hatalmas képernyőn a tárgyalóterem távoli végén.
Mögöttem délutáni fény áradt be a többmillió dolláros sarki irodám ablakán, felfedve a város látképét.
Figyeltem, ahogy az arckifejezésük valós időben változik.
Először jött a zavar.
Apám előrehajolt, hunyorogva nézett.
Ekkor felismerte Victort.
Az aranytoll kicsúszott az ujjai közül, az asztalra esett, átgurult a szélén, és eltűnt a szőnyegen.
