Gyertyák világítottak a krémszínű falaknál.

Desmond nagybátyám, egy nyugalmazott vállalati ügyvéd, aki imádta a saját hangját, és ritkán hagyta ki az alkalmat, hogy emlékeztesse az embereket arra, mennyit keresett régen, átvette az irányítást a beszélgetés felett.

Éppen egy nemrég történt ingatlanjogi pert magyarázott, amiben azt állította, hogy tanácsot adott neki, és a borospoharát lengette, amikor elérte azt a részt, amit lenyűgözőnek tartott.

Fiona unokatestvérem, akinek kedvenc időtöltése családi titkok gyűjtése és társadalmi nyomásként való használata volt, suttogott egy szomszéd válásáról bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni.

Aztán ott volt Victor.

Közvetlenül Maya és velem szemben ült.

Felszínre makulátlannak tűnt.

Szabott tengerészkék blézert viselt, ami valószínűleg többe került, mint az első autóm. A haja tökéletesen be volt formázva.

De minden más benne instabilnak tűnt.

Többször végigsimított a haján.

Sokkal gyorsabban itta a borát, mint bárki más.

A szemei folyamatosan jártak a szobában.

Leginkább az volt, hogy nem tudta abbahagyni a bal csuklóján lévő Rolex beállítását.

Néhány percenként visszahúzta a kabátujját, hogy felfedje.

A karját a gyertyák felé fordította.

Többször is ellenőrizte.

Furcsán színházi érzés volt, mintha egy férfi biztos lenne benne, hogy minden tanú emlékezzen arra, hogy látott egy tárgyat egy adott helyen.

Maya csendben ült mellém.

Egy egyszerű virágos ruhát viselt, amit néhány hónappal korábban vettünk a Walmartban, és lassan piszkálta a krumplipürét, miközben mindent megtett, hogy láthatatlan maradjon az asztal körüli hangosabb személyiségek között.

Mindig is gyengéd volt.

Ő az a fajta gyerek, aki bocsánatot kér, ha valaki véletlenül beleütközik vele a folyosón.

Imádja a vastag fantasy regényeket.

Imádja az állatokat.

Utálja a felhangzott hangokat és a konfliktusokat.

Szinte minden értelmes értelemben ő az ellentéte Victornak.

A vacsora közepén felém hajolt, és gyengéden meghúzta az ujjamat.

A telefonja akkumulátora majdnem lemerült.

Halkan megkérdezte, hogy felmehetne-e az emeletre, és előveszi-e a töltőt a táskájából.

Mosolyogtam és bólintottam.

Maya elcsúszott anélkül, hogy felkeltette volna a figyelmet.

Talán öt-hat percig távol volt.

Amikor visszatért, leült, csatlakoztatta a telefonját egy kis hordozható akkumulátorhoz, és folytatta az evést anélkül, hogy bármit mondott.

Aztán megérkezett a desszert.

Anyám büszkén vitt egy hatalmas csokoládé születésnapi tortát, amelyet csillaggárítókkal díszítettek.

Mindenki kissé félremondatosan énekelte a “Boldog születésnapot”.

Az emberek tapsoltak.

A szemüveget emelték.

Egy rövid pillanatra a szoba szinte egy átlagos családi összejövetelnek tűnt.

Aztán Victor felállt.

7. fejezet: A vád és kinyilatkoztatás

Victor olyan gyorsan hátratolta nehéz fa székét, hogy hangosan kaparzott a parketen.

A nevetés elhallgatott.

“Eltűnt az órám,” jelentette be.

A hangja azonnal zavart.

Nem volt benne zavar.

Nincs kétségbeesett bizonytalanság.

Nem volt érzése, hogy csak most vette észre, hogy valami értékes hiányzik.

Előadása kontrollált, hangos és szinte begyakorolt volt.

A szoba elcsendesedett.

Desmond bácsi félbeszólt egy mondatban.

Anyám leengedte az ezüst tortakést.

Apám előrehajolt.

“Mit értesz az alatt, hogy eltűnt?” kérdezte Richard. “Eltört a csat? Lehet, hogy az asztal alá került? Hozok egy zseblámpát.”

“Nem, apa,” mondta élesen Victor. “Nem esett le.”

Lassan körbesétált az asztal oldalán.

“Kb. húsz perce vettem le, amikor bementem a lefelé lévő fürdőszobába kezet mosni. A márványpulton hagytam a mosogató mellett. Most mentem vissza. Eltűnt.”

Körbenézett az asztal körül.

“Valaki ebben a házban vitte el.”

Anyám arca megfeszült.

“Victor, kérlek, légy ésszerű. Senki sem venne el tőled semmit. Talán elmozdítottad. Talán a hálószobádba tetted, miközben öltöztél. Nézzük meg, mielőtt mindenki felideges lesz.”

“Nem veszítettem el tizenötezer dollárt, anya.”

Aztán megfordult.

Lassan.

Szándékosan.

A szeme közvetlenül Mayára esett.

Összeszorult a gyomrom.

“Maya,” mondta Victor, lehalkította a hangját. “Néhány perccel ezelőtt felmentél, ugye?”

Maya pislogott rá.

“Igen, Victor bácsi. Elmentem hozni a töltőmet.”

“Bementél a fürdőszobába?”

“Nem.”

Hangja halkabb lett.

“Egyenesen a vendégszobánkba mentem. A táskám az ágy mellett volt. Nem mentem sehova máshova.”

Victor közelebb lépett.

“Ne hazudj nekem.”

Tenyere keményen lecsapott a mahagóni asztalra, ami miatt a poharak megrezegtek, és néhány csepp bor szórt a fehér terítőre.

“Láttad azt az órát. Tudtad, mennyibe került.”

“Victor,” mondtam, hátratolta a székemet.

Felálltam, és közéjük és Maya közé mozogtam.

“Hátráljatok. Ő válaszolt neked.”

Victor alig nézett rám.

“Nyisd ki a táskát,” mondta Mayának.

A padlón lévő vászontáska felé mutatott.

“Tedd le az asztalra mindent. Mindenki lássa.”

“Nem vettem el,” mondta Maya.

Végül könnyek folytak le az arcán.

“Ígérem. Csak azért mentem fel az emeletre, hogy elvegyem a—”

Sosem fejezte be.

Victor keze végigvillant az arcának bal oldalán.

Az éles zaj, ami ezután jött, a legnyugtalanítóbb dolog volt, amit valaha hallottam egy családi vacsorán.

Maya felszisszent, és azonnal betakarta az arcát.

Behajolt a székben, térdeit közelebb húzva, mintha azzal, hogy kisebbé tegye magát, az egész szoba eltűnhetne.

Anyámra néztem.

Aztán az apám.

Felháborodásra számítottam.

Azt vártam, hogy Richard feláll és elrendeli Victort a házból.

Ehelyett anyám befogta a száját.

Apám a padlót bámulta.

Egyikük sem mozdult.

Abban a pillanatban pontosan megértettem, mi zajlik az elméjükben.

Victor volt az aranygyerek.

Ezért, ha Victor dühös volt, annak oka kellett lennie.

Ha Mayát vádolták volna, talán valami rosszat tett.

Már magyarázatokat készítettek neki.

Ismét Victort választották.