“A kórházban vagyok, Robert.”

Nem tudtam rávenni magam, hogy apának hívjam.

Mondtam neki, hogy Lucas hat csavarja van a lábán, és lehet, hogy soha többé nem jár normálisan.

Anyám a háttérből csatlakozott a beszélgetéshez.

Azzal vádolt, hogy drámai vagyok.

Azt mondta, a fiúk gyakran törik a csontokat, és emlékeztetett, hogy Derek egyszer eltörte a karját, amikor leesett egy fáról.

“Nem egy felnőtt férfi verte meg acélrúddal,” mondtam.

“Provokálta,” válaszolta.

Ragaszkodott hozzá, hogy Lucas tiszteletlen volt, és amit Derek tett, fegyelmezésnek nevezte.

Aztán apám lehalkította a hangját.

Emlékeztetett rá, hogy család vagyunk.

Azt mondta, ne engedjem ki a piszkos ruháinkat.

Azt mondta, gondolkodjak az örökségemre és a jövőmre.

Még mindig azt hitték, hogy a pénz és a jóváhagyás vissza fog vezetni a sorba.

“Azt hiszed, érdekel a pénzed?” kérdeztem. “Azt hiszed, érdekel, hogy egy olyan család tagja legyek, akik egy 9 éves bénítását fegyelmezésnek tartják?”

“Ha feljelentést emelsz,” mondta apám, “halott vagy számunkra.”

Aztán tovább ment.

Azt mondta, tanúskodni fognak arról, hogy Lucas támadta meg először Dereket.

Azt állítanák, Lucasnak fegyvere van.

“Kinek fognak hinni? Három felnőtt vagy egy hisztérikus apa?”

Fáztam.

Nem akarták megvédeni a családot a szégyentől.

Készültek rá, hogy rávádolják a fiamat.

“Köszönöm, Robert.”

Megállt.

“Mindent megadtál, amire szükségem volt.”

Megkérdezte, mire gondolok.

“Felveszem ezt a hívást.”

Először tűnt el az önbizalma.

Befejeztem a beszélgetést.

Két órával később Elena megérkezett papírokkal.

Az ideiglenes távoltartási végzést megadták. Derek, Vanessa és a szüleim nem voltak kitiltva, hogy 500 lábra közelítsenek Lucashoz vagy hozzám.

A bíró látta a fényképeket.

Körülbelül ugyanebben az időben Derek küldött egy üzenetet, amelyben fenyegetett, és azt állította, hogy vannak kapcsolatai a rendőrséggel.

Megmutattam Elenának.

Aztán megérkezett Martinez nyomozó.

Már beszélt az orvosi személyzettel, és átnézte a fényképeket.

A szüleim azt mondták a rendőrségnek, hogy az eset baleset volt. Szó esett az önvédelemről is.

Martinez elutasította az ötletet.

Az orvosi bizonyítékok nem támasztották alá, hogy egy felnőtt férfi megvédje magát egy 60 fontos gyerek ellen. Az ütközés és a sérülés jellege más történetet mesélt.

Azt mondta, aznap délután elfogatóparancsot adnak ki Derek ellen.

Átadtam neki egy pendrive-ot, amelyen a szüleim próbálnak nyomást gyakorolni, hogy hagyjam el az ügyet, és hazudozással fenyegetőznek.

“Azt akarom, hogy igazságszolgáltatás akadályozásával vádolják őket.”

Martinez felhúzta a szemöldökét.

“Nem fogsz vissza semmit, ugye?”

“Már nem.”

Amíg Lucas felépült, én elkezdtem Derek életének egy másik részét vizsgálni.

Mitchell Fejlesztési Csoport.

Derek úgy élt, mint egy sikeres üzletember. Drága teherautót vezetett, volt hajója, és rendszeresen nyaralni vett Cabo-ba.

De elég jól tudtam róla ahhoz, hogy megkérdőjelezze, mennyire egészséges a cég valójában.

Elkezdtem közérdekű nyilvántartásokat kutatni.

Több kisebb igényű ügy is volt, amelyben a háztulajdonosok panaszkodtak repedt alapzatokra. Az ügyeket rendezték.

Aztán találtam átutalásokat egy szüleimhez tartozó számláról a Mitchell Development Groupba.

50 000 dollár itt.

Ott 20 000 dollár.

Öt év alatt Robert és Patricia közel 400 000 dollárt utaltak át Dereknek.

Átnéztem az ingatlan nyilvántartásait.

A szüleim folyamatosan dicsekedő ház, hogy teljesen kifizetett, három évvel korábban felvettek egy második jelzáloghitelt.

Nem csupán érzelmileg támogatták Dereket.

Ők finanszírozták őt.

Az örökség, amit apám használt a telefonbeszélgetésünk során, eltűnt Derek üzletében.

Felvettem a kapcsolatot Tommal, a magánnyomozóval.

Azt akartam, hogy vizsgálja ki a Mitchell Development Groupot, beleértve az Oakwood projektet jóváhagyó épületfelügyelőt és a Derek által alkalmazott munkásokat is.

A következő hét Lucas gondozása és késői munka között oszlott.

Az otthonunknak át kellett változnia, hogy befogadjuk őt. Rámpákat szereltem fel, és cipeltem, amikor nem tudott egyedül mozogni.

Közben Tom Dereket vizsgálta.

Végül egy étteremben találkoztunk, távol az irodámtól.

Tom egy manilamappát csúsztatott az asztalon.

“Rosszabb, mint gondoltad, James.”

A vizsgálat azt mutatta, hogy Derek spórolt az építkezéseknél.

Egy Thomas Garza nevű épületfelügyelő olyan alapokat írt alá, amelyek nem feleltek meg a szabályzatnak. Tom tapasztalatai szerint Derek kevesebb vadont használt, mint amennyi szükséges, és a betonkeveréket módosította a pénzmegtakarítás érdekében.

Tom megtalálta Derek egyik munkását, Miguelt is.

Miguel hajlandó volt beszélni.

Szerinte Derek készpénzzel alulfizette a papírok nélküli dolgozókat, és megfenyegette, hogy bejelenti őket, ha panaszkodnak. Miguel azt mondta, Derek három hónapnyi fizetéssel tartozik neki.

A cég pénzügyei még rosszabbul néztek ki.

Tom Derek üzleti modelljét lényegében egy Ponzi sémának írta le. Az új projektekből származó letéteket régebbi projektek anyagainak fedezésére használták.

A szakadék egyre nőtt.

Ez megmagyarázta, miért volt szüksége Dereknek a szüleimre.

Tom megmutatta nekem a pénzügyi nyilvántartásokat, amelyek szerint a szüleim kifizették a 401(k)-jüket, és a pénzt Derek vállalkozásába öntötték.

A pénz nem mentette meg a céget.

Tom azt is megállapította, hogy Derek az előző két évben körülbelül 150 000 dollárt veszített szerencsejátékban.

Ugyanazok a szülők, akik kritizáltak azért, mert bio élelmiszert vettek, végigélesztették a nyugdíjukat, hogy megőrizzék Derek sikeres üzletember imázsát.

“Vanessa tudja?” kérdeztem.

Tom nem gondolta, hogy tudott a pénzügyi csalásról.

Úgy hitte, tudott Derek bántalmazó viselkedéséről.

A szomszédok kiabálást hallottak, és a rendőrség kétszer is reagált a zajpanaszokra, bár nem emeltek vádat.

Emlékeztem Vanessa arcára a születésnapi bulin.

Nem nézett ki Derek partnerének.