Tíz évesen Paula a beleegyezésével elválasztotta a rezervátumot az enyémtől. Közvetlenül fizette ki az 1 200 dolláros egyenlegét. Én fizettem az enyémet. A harmadik kunyhót elengedték, és a 600 dolláros előleget a lodge-nál maradt a feltételek szerint, amiket elfogadtam.

Alaposan ellenőriztem a végső megerősítéseket.

Az eredeti 1800 dollárom, levonva Daniel 600 dolláros visszatérítése, plusz a fennmaradó 1 200 dolláros fizetésem 2 400 dollár lett. Ezonnyolcszáz vette meg a három éjszakánkat. Hatszáz volt a kunyhó költsége, amit senki más nem tudott fedezni.

Nem neveztem azt a veszteséges pénzt győzelemnek. Egy fizetéssel előrehalasztottam az autós időpontot, és elmondtam a szerelőmnek, miért van szükségem késősebbre. A pénz számítani fog, miután a családi vita már nem tűnt sürgősnek.

Mégis, volt egy foglalásom June nevével. Nem volt kiemelkedő egyenlegem más felnőttek számára. Ezek a változások papíron is láthattam.

Szerdán az étterem visszatérítése megérkezett anyukához. Átutalta az 1200 dollárt Danielnek. Így az eredeti fizetéséből 600 dollárt vissza nem hagytak, az a rész, amit az étterem megtartott.

Anya összehívott minket aznap este.

“Mindannyiótoknak hatszáz dollárral tartozom,” mondta.

Daniel nem lágyította meg a számot miatta.

“Igen.”

“Most nem küldhetem el az egészet. Holnap mindannyiótoknak százat küldhetek, aztán még öt hónapig havi százat.”

Megnéztem a hűtő melletti naptárt.

“Ez nekem megfelel.”

Daniel is beleegyezett.

Anya csendben volt, majd hozzátette: “Előbb kellett volna megkérdeznem, mielőtt felhasználtam a pénzt. És mielőtt átváltottam volna a szobádat, Rachel.”

Nem minden, amit ki kellett mondani. Még nem beszélt June-nal. De két lépést nevezett meg ahelyett, hogy félreértést írt volna le, és olyan visszafizetési tervet ajánlott fel, amely nem függ attól, hogy valaki megmenti.

“Köszönöm, hogy ezt mondtad,” mondtam neki.

Másnap reggel megérkezett az első 100 dollár a számlámra. Daniel megerősítette, hogy ő is megkapta a sajátját. Mindketten öt fizetés maradt. Elmentettem a dátumokat, és bezártam a banki alkalmazást.

Nem voltam kész arra, hogy visszatérjek a pénzgyűjtéshez mindenkinek. Nem tudtam, mikor leszek az. Ezek különálló döntések voltak attól, hogy elfogadják a visszafizetését.

Csütörtök este June ismét összepakolta a pizsamáját. Szombat óta összehajtva maradtak a komódon, bár szinte mindent kivett a táskából.

Lehozta a kék receptdobozt a lépcsőn.

“Szükségem van mindkét kártyára?”

“Vidd el, amit akarsz.”

“Nagymama azt mondta, palacsinta szombaton és valami egyszerű vasárnap.”

Letettem a konyharuhát.

“Ez az ütemterv már nem a mi tervünk. Majd megbeszéljük a reggelit, amikor ott leszünk.”

“De még mindig tudok nagypapát csinálni?”

“Természetesen. Én segítek. Amikor akarod.”

Kinyitotta a dobozt, és benézett a régi kártyára. Apa kézírása minden sor végén egyre erősebben ferde volt, mintha sietve próbált volna visszamenni a tűzhelyhez. Az általa írt összetevők alatt hagyd pihenni a tésztát egy percre.

June hangosan felolvasta.

“Mindig ezt csinálta,” mondtam.

“Tényleg? Vagy elfelejtette?”

Nevettem.

“Néha valószínűleg megtalálta a spatulát.”

Mosolygott, és visszatette a kártyát.

Pénteken kicsivel három után érkeztünk Pinewaterbe. Nem voltak lufik vagy hozzáillő ingek, nem volt vacsorafoglalás, ami mindannyian egyszerre kellett hálásnak tűnni. Egy karbanálló kocsi zörögött az iroda mellett. Valahol a kunyhók mögött egy szərnászonajtó csapódott, és egy gyerek megkérdezte, hol van a rovarirtó.

Paula átadta a kulcsunkat, és megmutatta az utat a dokkhoz. Daniel és Nora már a szomszédban pakoltak. Leo a verandán állt, két horgászbottal a kezében.

“June! Megtaláltam a kis horgokat!”

Úgy tűnt, úgy döntött, hogy ez kiváló hír.

June felnézett rám, majd odarohant.

“Csak rajta,” mondtam.

Bevittem a táskáinkat a kunyhóba. Volt egy kis konyha, egy asztal négy székkel, és két hálószoba egy keskeny folyosón. A kisebb szobában két egyszemélyes ágy állt egy ablak alatt, a víz felé nézve.

June elég sokáig jött vissza, hogy megvizsgálja őket.

“Ez,” mondta, az ablakhoz legközelebb eső ágyra mutatva.

Nem kérdezte, hogy valaki más helyét veszi-e át. A pizsamáját a párnára tette, és újra kiszaladt.

Aznap este Norával zöldségeket vágtunk, miközben Daniel grillezett. Senki sem adott June-nak munkát. Ő és Leo húsz percig vitatkoztak arról, hogy egy lapos kő inkább teknősre vagy kesztyűre hasonlít-e, majd elhozták nekünk döntéshez.

Vacsora után Beth felhívott, hogy megkérdezze, beszélhetnének-e. Megkérdeztem June-nál, mielőtt átadtam neki a telefont.

Hallottam, ahogy Beth azt mondja: “Nem kellett volna segítenem egy tervet, ami elveszi az ágyadat. Sajnálom, June.”

June hallgatta, miközben a lábait a verandán fekte alá.

“Hoztam a pizsamámat,” mondta.

A másik végén egy szünet volt.

“Örülök,” válaszolta Beth.

Beszéltek Maisie új motorjáról. Amikor June visszaadta a telefont, megkérdezte, hogy készíthetünk-e forró csokit. Nem adott jelentést arról, hogy megbocsátott-e a nagynénjének, és én sem kértem ilyet.

Anya üzenetet küldött, remélve, hogy biztonságban megérkeztünk. Én azt válaszoltam, hogy igen. Lesz vele egy újabb beszélgetés, amit banki átutalás nem tudott intézni. Nem volt szükségem rá, amíg June forró csokit várt.

Szombat reggel arra ébredtem, hogy valahol a tó túloldalán egy csónakmotor volt. A kunyhó még mindig hűvös volt, felvettem egy pulóvert, mielőtt beléptem a konyhába.

June az asztalnál ült pizsamában. Kiterítette a receptkártyát, egy mérőpoharat és egy zacskó lisztet.

“Korán keltél,” mondtam.

“Azt hittem, kezdenünk kellene.”

Megnéztem az órát. Még nem volt hét.

Te itt ültél mellé.