Ebédre grillezett sajtot készítettem nekünk. Anya megette a sajátjátjának felét, a másik felét becsomagolta, mert azt mondta, talán később szeretné. Majdnem mondtam neki, hogy Denise tud még egy szendvicset készíteni. Ehelyett találtam egy dobozt, és betettem a táskájába.

Ez egy apró dolog volt, amit választani akart. Kezdtem észrevenni, hányat választottunk neki belőle.

Egy után indultunk. Előbb kivittem a kék bőröndöt, aztán visszajöttem anyáért. Megállt a zöld táskám mellett.

“Beletetted a jó pulóvered?”

“A kék.”

“Jó. Az osztálytermek mindig hidegek.”

Úgy hangzott, mint önmaga. Először egész reggel azt hittem, hogy átvészelhetjük a napot anélkül, hogy úgy éreznénk, ő a probléma.

Denise-nél Paul kinyitotta az ajtót, mielőtt elértem volna a csengőt. Elvette a bőröndöt, és megkérdezte anyáját, hogy akar-e a konyhában ülni, vagy egyenesen a szobájába menni.

“Konyha,” mondta. “Elég időt töltöttem azzal, hogy ágyba helyeztek.”

Mosolygott, és előrehúzott egy széket neki.

Denise a pult mellett állt, laptopját nyitva hagyva egy légitársaság oldalán. Két félig becsomagolt táska volt az étkezőben. A látványuk teljesen másképp nézett az egész érvelésre. A tervei most már súlyúak és formájúak voltak, ahogy az enyémnek is volt aznap reggel.

“Azt hittem, önként jelentkeztél,” mondta halkan Paul.

“Önként vállaltam, hogy hozok ebédet.”

Egyszer bólintott. Nem adott ítéletet a feleségéről. Nem volt rá szükségem.

Letettem anyu táskáját mellé, megnéztem, hogy nála van-e a telefonja, és megkérdeztem, van-e még valami, amit kér, mielőtt elmentem.

“Menj, fejezd be a csomagolást.”

Denise követett az ajtóig.

“Segíthettél volna nekem, ahelyett, hogy ezt valami magadról szólítasz.”

Megálltam, kezem a kilincsen.

“Megkérdezhetted volna.”

“Tudtam, mit fogsz mondani.”

“Akkor tudtad, hogy nem egyeztem bele.”

Elfordította a tekintetét, a kocsifelhajtó felé.

Életünk nagy részében Denise volt az, aki megszervezte a születésnapokat, talált vállalkozókat, és tudta, melyik irodát kell hívni. Én voltam az, aki a plusz összecsukható székekkel érkezett. Mindketten szerettük ezeket a szerepeket, amíg egyikünk nem emlékezett arra, hogy a megjelenés választás volt.

“Csütörtök óta gondoskodom róla,” mondta.

“Tudom.”

“Fáradt vagyok.”

“Hiszek neked.”

Ekkor visszanézett rám, majdnem megkönnyebbülve. Talán azt várta, hogy ezzel is vitatkozom.

“De a fáradtság nem engedi, hogy elmondd az embereknek, hogy felajánlottam valamit, amit nem,” mondtam. “És nem használhatod Tomot, hogy elmagyarázd, mire van szükségem.”

“Nem használtam Tomot.”

“Mondtad anyának, hogy magányos vagyok, és társaságot akarok. Te döntöttél el, mit jelent a vesztettségében ezen a hétvégén.”

A szája kinyílt, majd becsukódott.

Nem voltam felkészülve arra, hogy beszélgessünk arról, amikor bármelyikünk elhagyta a másikat. Vissza akartam kapni a szombatomat, vagy azt a részt, ami még maradt.

“Beszélhetünk, ha hazaérsz,” mondtam.

Elhajtottam, mielőtt talált volna újabb okot arra, hogy maradjak.

Nálam a postaasztal melletti hely furcsán nagy volt anya bőröndje nélkül. A zöld táskám pontosan ott volt, ahol hagytam. A külső zsebben megnéztem a védőszemüvegemet, bár tudtam, hogy ott vannak.

Aztán leültem az alsó lépcsőre és sírtam.

Azért sírtam, mert dühös voltam. Sírtam, mert Denise azt mondta, hogy “magányos”, és ez nem volt teljesen tévedés. Sírtam, mert néhány órán át készen álltam arra, hogy az utazást helyette megkönnyebbüljem, hogy senki sem csalódott bennem.

Amikor végeztem, megmostam az arcom, és becsomagoltam a második pulóvert.

Vasárnap reggel felhívtam anyát, mielőtt bepakoltam volna az autót. Paul reggelit készített. Denise éppen a módosított utazási részleteket ellenőrizte. Anya azt mondta, megérkezett az új Willow Glen megerősítés, és betette a táskájába.

“Hívj, amikor odaérsz,” mondta nekem.

“Megteszem.”

Ez volt az a fajta csere, amit egész felnőtt életemben edzettünk. Nem is sejtettem, mennyire szükségem van rá, hogy újra megkapjuk.

Az út valamivel több mint három órát vett igénybe. Egyszer megálltam benzin miatt, és vettem kávét, amire nem volt szükségem. Egy pihenőhelyen tíz percig ültem az autóban a telefonommal a kezemben, várva, hogy megforduljak.

Nem érkezett üzenet.

A telefont a táskámba tettem, és elmentem a hátralévő utat is.

Az iskola egy régi épületben foglalt helyet Asheville-en kívül, hátsó részen műhelyek és egy kavicsos telk, amelyet rendre kellett verni. A regisztrációs pultnál egy nő megkérdezte a nevemet, és átadott egy mappát.

“Először velünk?”

“Igen.”

“Örülünk, hogy itt vagy.”

Úgy mondta, ahogy az emberek a regisztrációs pultnál mondanak dolgokat. Le kellett néznem a mappámra, mielőtt válaszolhattam volna.

Aznap este egy kis bérelt szobában pakoltam ki, és felhívtam anyát. Aztán elmentem egy étterembe, és rendeltem vacsorát, anélkül, hogy gondolkodtam volna arra, mit tudna mások enni.

Tom megrendelte volna a faszírt. Tudtam, mielőtt láttam volna, hogy elvitte az asztalom mellett. Egy pillanatra a gyász olyan ismerősen érkezett, hogy majdnem letettem a villámat, hogy helyet csináljak neki.

Ehelyett vacsorát ettem, miközben hiányoztam őt. Kiderült, hogy mindkettőt meg tudom csinálni.

Hétfő reggel az oktató megkért minket, hogy mutassuk be magunkat, és mondjuk el, mit szeretnénk a kurzustól. Egy férfi bútorokat akart készíteni egy unokának. Egy nő velem szemben azon gondolkodott, hogy otthagyja-e az irodai munkáját.

Amikor eljött a sorom, azt mondtam: “Szeretnék megtanulni asztalt építeni.”

“Jó,” mondta az oktató. “Ezt csináljuk.”

Senki sem kérdezte, mit tervezek eladni, vagy hogy az asztal indokolná-e a tandíjat. Elmentünk a fapolcokhoz, és elkezdtük.