“Azt mondtad, hogy megkérdezte.”

Néhány másodpercig csak a kis háztartási zajokat hallottuk Denise hívás végén. Egy cipzár. Paul hangja valahol távolabb, aki azt kérdezte, látta-e a töltőjét.

“Azt hittem, mindketten boldogabbak lesztek, ha elrendeződik,” mondta Denise.

Ott volt a válasz, kisebb és rosszabb, mint egy bonyolult terv. Ő döntött el, mi történjen, majd mindannyiunknak megadta azt a verziót, amely legvalószínűbb, hogy együttműködni fog minket.

“Azt mondtad, Joan már nem akar menni,” mondta anya.

“Ideges volt, hogy egyedül megy.”

Én is voltam. Ezt mondtam az előző hónapban vacsora közben. Nem tudtam, hogy a nővérem megtartja ezt az őszinteséget, hogy engedélyt adjon arra, hogy helyettem döntsön.

“Az idegesség nem jelenti azt, hogy meggondoltam magam,” mondtam.

Denise válaszolni kezdett, de anya folytatta.

“Kedden megyek a Willow Glenbe. A szobát akarom, és kifizetem. Most ki kell találnunk, hol maradok addig.”

“Nos, már Joannál vagy.”

“A reggelre.”

Éreztem, hogy könnyek jönnek, és lenéztem a brosúrára. Nem maga a védelem volt a probléma. Olyan volt, mintha valaki emlékezett volna arra, hogy pontosan mekkora összeget vállaltam.

“Denise,” mondta anya, “maradhatok nálad keddig?”

“Holnap van a repülőkártyánk.”

“Akkor mondd el, mit vagy hajlandó megtenni. Más segítséget is kereshetünk. Amit nem tudsz nyújtani, az Joan.”

Denise nem szólt semmit.

Anya időt adott neki. Ezt jobban csodáltam, mint egy éles megjegyzést. Nem akarta megnyerni a csendet. A nővéremtől egy olyan kérdéssel hagyta hátra, amire csak a nővérem tudott válaszolni.

Végül Denise azt mondta, beszélnie kell Paul-lal.

“Rendben,” mondta anya. “Hívj vissza minket ebéd előtt. Beth délutánig tartja a szobát.”

Ezután egyikünk sem beszélt egy darabig. Teát készítettem, bár anyának még a legtöbb vize megvolt. Az, hogy volt valami hétköznapi dolga, az segített.

Megkért, hogy vigyem közelebb a bőröndöt. Azt hittem, a papucsát akarja, de a fedél belsejében lévő kis cipzáros rekeszre mutatott.

“Van benne egy puhakötéses könyv.”

Egy zsebkendőcsomag alatt találtam. Egy könyvjelző körülbelül húsz oldalra volt a végéig.

“Denise-nél akartam befejezni,” mondta. “Minden alkalommal, amikor bejött, letettem.”

“Nem kellett volna ezt tenned.”

“Tudom. De ő dolgozott, aztán segített nekem. Úgy gondoltam, találkoznom kellene vele.”

Átadtam neki a könyvet. A fedelét meghajlította, ahol visszahajtotta.

“Ezért akartad Willow Glent?”

“Részben benne.” Végigsimított az ujjával a könyvjelzőn. “Szerettem tudni, mikor jön valaki. Tetszett, hogy valamiért kérni is része volt annak, amiért fizettem.”

Gondolkodtam a tartózkodásra, mint megoldásra a közlekedésre, az étkezésekre és az órákra, amikor szüksége van valakire a közelben. Anya azon gondolkodott, hogy kérhet-e még egy pohár vizet anélkül, hogy meghallgatná, mennyire fáradtan hangzik egy lány.

“Kérhetsz tőlem dolgokat,” mondtam.

“Persze, hogy tudok. De ezt is választhatom.”

Kinyitotta a könyvet, majd újra becsukta.

“Megnéztem az árat, mielőtt fizettem, Joan. Hazavittem a brosúrát. Én aludtam rajta. A nővéred folyton úgy beszél, mintha valakinek átadtam volna a kártyámat, mert nem tudtam olvasni a számokat.”

“Ezt megmondom neki.”

Anya türelmes pillantást vetett rám.

“Most tettem.”

Hátradőltem hátra. Igaza volt. Mindig állásért nyúltam, amikor a beszélgetésben egy hely nyílt. Magyarázd el, anya. Nyugtasd meg Denise-t. Találj módot arra, hogy mindenki érzései összeillessenek. Anya már magyarázta magát, és Denise hallotta. Nem volt több telefonhívásom erről.

“Szeretnéd befejezni a könyvedet, amíg várunk?” kérdeztem.

“Nagyon is.”

Elvittem a teámat a konyhába, és megnéztem a csomagolási listámat. Húsz percig csak két nő voltunk egy házban, mindketten valamivel foglalkoztak, amit ő választott.

Amikor visszajöttem, hogy összeszedjem a bögréket, befejezte a könyvet.

“Nem akarom, hogy úgy érezd, elengeded magad,” mondtam.

Nézte, ahogy leteszem a bögréket.

“Akkor hadd szóljak rám, hová megyek.”

“Igen.”

“Most már az vagy.”

Ezt válasz nélkül fogadtam el. Annyira elfoglalt voltam azzal, hogy ellenállok Denise-nek, hogy majdnem meghoztam a döntésem, hogy kihagyom a tanfolyam egy részét, mielőtt megkérdeztem anyától, mit akar.

Újra felhívtuk Bethet. Anya a szobáról, a napi rutinról kérdezett, és arról, hogyan illeszkednek a már a távozás után elrendezett időpontok a tartózkodási időszakba. Beth átbeszélte vele a tervet, és azt mondta, hogy a felvételi megállapodásokat kedd előtt újra megerősítik.

Anya onnantól kezdve tizennégy éjszakát kért. Azt kérte, hogy az új megerősítést közvetlenül az ő e-mail címére küldjem, és én másoljam le, ha hajlandó vagyok. Igent mondtam. Beth elmagyarázta az új fizetést és a már folyamatban lévő visszatérítést. Anya mindkettőt leírta.

Nem volt benne semmi diadalmas. Felvette az olvasószemüvegét, megnézte a dátumokat, és a saját pénzét költette a segítségre, amire vágyott.

Denise szólt közvetlenül dél előtt.

“Áthelyezhetjük a járatot kedd estére.”

Vártam.

“Az első két hoteles éjszakát elveszítjük. A jegyek cseréje többbe kerül, mint vártam.”

“Sajnálom, hogy drága.”

Komolyan gondoltam. Nem örültem, hogy az évfordulós utazásuk rövidebb lesz. Örültem, hogy a terv javításának költsége már nem érkezett automatikusan az ölembe.

“Paul azt mondja, még mindig megtehetjük a legtöbbet abból, amit akartunk.”

“Ez azt jelenti, hogy anya veled maradhat?”

“Igen.”

“A keddi bejelentkezésig?”

“Igen, Joan.”

Az ingerült érzés még mindig ott volt. Az egyezés nem változtatta őt egy másik emberré.

Anya kérte, hogy beszélhessen vele. Megbeszélték a hálószobát, a Denise házában maradt dolgokat, és arról, mikor jövünk át. Anya megköszönte neki. Nem kért bocsánatot, hogy segítségre volt szüksége.