Aztán Robert megbeszélte a bizalmi alapot. Elmagyarázta, hogy Emily bizalma arra szolgál, hogy megvédje őt a többi családtag nyomásától. Ez a mondat megmaradt bennem, a családtagok nyomása. Pontosan tudta, mit csinál. Aztán jött az a rész, amire egyikünk sem számított. Robert azt mondta: “Daniel mindig is kényelmetlenül érezte magát, amikor szembesíti a testvérét. Rebecca mindig is kényelmetlenül érezte magát, hogy mindenkivel szembesítse.” Danielre néztem. Összerándult. Robert folytatta. “Szóval mindkettőjüknek választási lehetőséget hagyok.”

A felvétel véget ért. Thomas levette az USB-meghajtót. Daniel nagyon mozdulatlanul ült. “Milyen választás?” kérdezte. Thomas ránézett. “Megvédeni a birtokot vagy megadni magát a nyomásnak.” Senki sem szólt. Végül Thomas elmagyarázta a végső dokumentumot. Robert egy olyan rendelkezést tartalmazott, amely kimondta, hogy ha egy kedvezményezett hamis igények vagy helytelen nyomás útján próbál bizonyos vagyontárgyak feletti ellenőrzést szerezni, a független vagyonkezelő korlátozhatja az adott kedvezményezett mérlegelési kifizetéseit. Diane hagyatéki kihívása hirtelen sokkal veszélyesebbnek tűnt. Nem csak anyagilag, hanem jogilag is.

“Elveszítheti a juttatásokhoz való hozzáférést?” kérdeztem.

“Igen,” mondta Thomas. “A kihívás miatt. Ha a bíróság megállapítja, hogy helytelenül járt el, a bizalmi feltételek alapján következmények vannak.” Hátradőltem. Először értettem, miért volt Robert ilyen óvatos. Ez nem Diane megbüntetéséről szólt. Arról szólt, hogy megakadályozza, hogy mindenki mást irányítson. De még mindig volt valami zavart.

“Mi a helyzet a 120 millió dollárral?”

Thomas enyhén elmosolyodott. “Ez egy újabb félreértés.” Elmagyarázta, hogy az 120 millió dolláros összeg Robert hagyatéki üzleti érdekeltségeinek, befektetési számláinak, ingatlanainak és különféle bizalmi vagyonkezelőinek közelítő összesített értéke. Brandon személyesen nem kapott 120 millió dollárt. Diane állítólag azt mondta az embereknek, hogy ő az. Danielre néztem.

“Tényleg azt hitte, a fia kapja az egészet.”

“Igen.”

“És azt hitte, Emily 15 dollárt kap.”

Thomas bólintott. Nem tudtam megállni. Nevettem. Daniel rám nézett. “Mi?”

Megráztam a fejem. “Semmi.”

“Mi?”

“A családod hónapokat harcolt egy vagyonért, amit senki sem vett a fáradságot, hogy helyesen olvassa.” Még Thomas is elmosolyodott. Aztán komolyan vette.

“Van még egy probléma.”

Eltűnt a nevetésem. “Mi?”

“Diane hivatalos családi találkozót kért a bírósági tárgyalás előtt.”

“Miért?”

“Nyilvánosan meg akar vádolni.” Daniel előrehajolt.

“Mivel vádold meg Rebecca-t?”

“Robert manipulálása.” Összeszorult a mellkasom. Thomas folytatta. “Már több rokont is meghívott.” Danielre néztem. Átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem.

“Ott leszek.”

Ránéztem. “Biztos vagy benne?”

“Igen.” Megszorította az ujjaimat. “Ezúttal nem maradok csendben.” El akartam hinni neki. Tényleg így voltam. De egy részem még mindig félt, mert Diane-nek szembeszállni nem ugyanaz, mint e-mailt küldeni neki vagy megnyerni egy jogi vitát. Ez az egész család előtt lesz. És ismertem Diane-t. Nem lépne be abba a szobába terv nélkül. Amikor elhagytuk Thomas irodáját, utánunk kiáltott.

“Rebecca.”

Megfordultam. Felemelt egy utolsó mappát.

“Ez az a dokumentum, amit először a találkozón olvasunk el.”

“Mi az?”

Thomas rám nézett. “Az apósod utolsó utasítása.”

Nyeltem egyet. “És mit ír?”

Thomas megrázta a fejét. “Szerintem egyszerre kellene hallanod, mint mindenki másnak.” A családi találkozót csütörtök reggel 10:00-kor tervezték Thomas Avery irodájában, Indianapolis belvárosában. 5:30-kor ébredtem. Nem volt szükségem riasztóra. Ott feküdtem, a plafont bámulva, miközben a kazán be-ki kattant. Daniel már ébren volt.

“Ideges vagy?” kérdezte.

“Igen.”

“Én is.”

Felé fordultam. “Biztos vagy benne, hogy jössz?”

Rám nézett. “Mondtam, hogy igen.” Bólintottam. Néhány percre. Egyikünk sem szólt. Ekkor Daniel azt mondta: “Évekkel ezelőtt ki kellett volna állnom érted.” Nem tudtam, mit mondjak erre. Így hát átnyúltam, és megszorítottam a kezét. Ez elég volt. 8 órára sötétkék pulóvert és fekete nadrágot öltöttem. Semmi különös. Nem akartam úgy nézni ki, mintha összetűzésbe kerülnék, mert nem voltam az. Az igazságot akartam hallgatni. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Amikor megérkeztünk Thomas irodájába, Diane már ott volt.

Krémszínű öltönyt viselt, és bőrmappát hordott. Greg mellette állt. Brandon néhány lépésre ült, kényelmetlenül nézett ki. Néhány más rokon is eljött. Unokatestvérek, egy nagynéni és két ember, akiket Robert temetése óta nem láttam. Diane egyértelműen gondoskodott róla, hogy legyen közönség. Rám nézett és mosolygott.

“Rebecca.”

“Diane.”

“Remélem, készen állsz magyarázni magad.”

Letettem a táskám. “Készülök arra, hogy meghallgassam.” Mosolya összeszedett. Daniel szó nélkül elsétált mellette. Ez új volt. Leültünk a helyünkre. Thomas becsukta a tárgyaló ajtaját. Pontosan 10:02-kor elkezdte.

“Mielőtt elolvasnám Mr. Collins végső utasításait, szeretném, ha mindenki megértené, hogy ez a találkozó nem tárgyalóterem.”

Diane azonnal megkérdezte: “Akkor miért vagyunk itt?” Thomas ránézett. “Mert te kérted a találkozót.” Megállt. Thomas kinyitotta az első mappát. Diane előrehajolt. Az eredeti végrendelet alapján kezdte. Pontosan úgy olvasta a 15 dolláros biztosítást, ahogy írták. Diane rám nézett. Szinte elégedettség volt az arcán. Ezután Thomas folytatta: “A 15 dolláros végrendelet kizárólag Mr. Collins személyes folyószámlájára vonatkozik, amely a 4421-ben ér véget.” Diane arckifejezése kissé megváltozott. Thomas lapozott.

“Ettől a beszámolótól függetlenül Mr. Collins megalapította az Emily Collins Oktatási Alapítványt.”

Diane arca megdermedt. Thomas elmagyarázta, hogy a bizalmi alapítvány több millió dollár értékű vagyont tartalmaz, amelyeket független kezelési és elosztási feltételek követnek. Az egyik unokatestvérem suttogta: “Több millió.”