“Mr. Collins kifejezetten arra utasított, hogy csak akkor olvassam el ezt a dokumentumot, miután a végrendelet első részét bemutatták a családnak.”

Diane abbahagyta a mosolygást. Észrevettem, hogy Daniel megmozdul a székében. Aznap délután először tűnt a férjem idegesnek tűnt. Thomas laposan letette a dokumentumot az asztalra. A felső oldalra néztem. Az apósom aláírása az alján volt. Thomas vett egy mély levegőt. Aztán átfordult a következő oldalra. Néztem, ahogy Thomas Avery lapozgatja azt az oldalt, de nem kezdett el azonnal olvasni. Először Danielre nézett, aztán rám. Végül az asztal túloldalára nézett Diane-re.

“Mielőtt folytatnám,” mondta, “azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy ez a dokumentum Mr. Collins végső hagyatéki utasításainak része.”

Diane összefonta a karját. “Értjük.”

Thomas bólintott. “Jó.” Elkezdett olvasni.

“Fiamnak, Daniel Collinsnak és feleségének, Rebecca Collinsnak.”

Diane széke halk kaparó hangot adott ki a padlón. Megmozdult. Danielre néztem. Egyenesen előre nézett. Nem tudtam, mi van írva azon az oldalon, de egy dolgot tudtam. Diane azt várta, hogy irányítja ezt a találkozót. Most már nem volt biztos benne, mi következik. 36 éve ismerem a Collins családot, elég régóta ahhoz, hogy tudjam, a bizonytalanság kényelmetlenül érzi magát Diane-nek. Amikor Danielrel 1989-ben összeházasodtunk, a családja egy nagy téglaházban élt Indianapolisban, nem messze Meridian Hillstől.

A háznak kör alakú bejárója volt, egy hivatalos étkező, amit ritkán használhattunk, és egy konyha nagyobb, mint az a lakás, amit Danielrel az esküvőnk után béreltünk. Emlékszem, hogy Daniel feleségeként érkeztem oda az első karácsonyómon. Diane ekkorra már feleséges volt Greggel. Belépett a konyhába, megnézte a rakott ételemet, és megkérdezte: “Te készítetted ezt?” Mosolyogtam. “Igen.”

Felemelte a fóliát. “A nulláról?”

“Igen.”

Bólintott. “Nos, ez ambiciózus.” Csak később értettem, mire gondol. Ez volt Diane tehetsége. Sértegethetett volna anélkül, hogy technikailag bármi sértőt mondana. Évekig próbáltam beilleszkedni. Mindenki születésnapját tanultam. Eszembe jutott Robert kedvenc kávéja. Küldtem köszönőlapokat. Pitéket vittem Hálaadásra. Amikor Robertnek térdműtéte volt, hetente kétszer elvittem fizikoterápiára, mert Greg utazott, Daniel pedig későig dolgozott. Robert sosem kérte, hogy csináljam meg. Felajánlottam. Ilyen volt a kapcsolatunk. Nem volt olyan szeretetteljes, mint ahogy a saját apámmal volt a kapcsolatom, de volt köztük tisztelet.

Robert néha komoly hangján Rebeccának szólított, és megkérdezte a véleményemet a gyakorlati dolgokról. Diane észrevette. Nem tetszett neki. Egyszer, miután Robert megkért, hogy segítsek néhány régi üzleti papír szervezésében, Diane félrehívott.

“Nagyon belemerülsz az ő ügyeibe.”

“Segítséget kért,” mondtam.

Mosolygott. “Természetesen.”

Tudtam, mire gondol. Azt hitte, én helyezkedem el. Ez volt az első alkalom, hogy rájöttem, hogy pontozást vezet. A második alkalom akkor volt, amikor Emily 16 éves volt. Hálaadási vacsoránál voltunk. Brandon éppen kapott egy díjat a magániskolájától. Mindenki gratulált neki. Diane közel 20 percig beszélt a jegyeiről, az egyetemi terveiről, és arról, hogy milyen sikeres Collins férfiaknak várják el. Aztán Emilyre nézett.

“És te mit tervezel csinálni?”

Emily azt mondta, hogy az oktatásban szeretne dolgozni. Diane elmosolyodott.

“Ez csodálatos. Valakinek értelmes munkát kell végeznie.”

Emily nem értette a sértést. Igen. Témát váltottam. Aznap este Danielrel az autónkba ültünk, mielőtt hazavezettünk.

“Mondani kellett volna valamit,” mondtam neki. “Hallottad őt.”

Daniel sóhajtott. “Rebecca, Diane nem akarta bántani őt.”

“Ő nevezte a lányunkat hétköznapnak.”

“Nem, nem tette.”

“Nem kellett volna.”

Daniel megdörzsölte a homlokát. “Nem akarok újabb családi veszekedést.”

Emlékszem, hogy a szélvédőn át bámultam az esőt, ami lefolyt az üvegen.

“Mindig ezt mondod.”

“Mert ők a családom.” Felé fordultam. “És én vagyok a feleséged.” Nem válaszolt. Így végződött a legtöbb vitánk, nem kiabálással, csenddel. Thomas irodájában folytatta Robert utasításainak olvasását. A nyelvezet formális volt, de egy mondat felkeltette a figyelmemet.

“Bizonyos eszközöket független kezelés alatt kell tartani a kedvezményezettek védelme érdekében.”

Diane előrehajolt. “Mit jelent ez?”

Thomas tovább olvasott. “Ez azt jelenti, hogy egyes kedvezményezettek nem kapnak közvetlen irányítást az eszközök felett azonnal.”

Brandon összevonta a szemöldökét. “De a nagypapa azt mondta, én vezetem a céget.”

Thomas ránézett. “A nagyapád lehetőséget adott neked, hogy végül részt vegyél a menedzsment munkájában.”

“Végül?”

“Igen.”

Brandon arca elpirult. Diane Gregregre nézett. Greg Thomas felé hajolt. “Robert azt mondta, hogy Brandon veszi át a vezetést.”

Thomas nyugodtan válaszolt: “Aztán Robert valami mást mondott neked, mint amit ő írt.”

Ez elhallgattatta Greget. Nevethettem volna. Nem tettem. Semmi vicces nem volt abban, hogy egy család pénz miatt szétesik. Thomas folytatta: “A bizalmi kötelék megkövetelte, hogy Brandon bizonyos feltételeket teljesítsen, mielőtt ellenőrzést szerezne az üzleti érdekek felett. Felelősségteljes vezetési időszakot kellett teljesítenie, fenntartania bizonyos pénzügyi normákat, és független igazgatótanács alatt dolgoznia.” Brandon sértődöttnek tűnt. “Nyolc éve dolgozom a cégnél.” Thomas bólintott. “Igen, és a nagyapád még mindig akart felügyeletet.” Diane rám nézett. “Ez Rebecca miatt van.”

Pislogtam. “Mi?”

“Ő fordította ellenünk.” Majdnem nevettem akkor. Ehelyett azt mondtam: “Diane, nem fordítottam apádat senki ellen.”

“Mindig mellette voltál.”

“Te is.”

“Én voltam a menye.”

“És én is a menye voltam.” Ez megállította. Nem azért, mert beleegyezett, hanem mert elfelejtette ezt. Thomas megköszörülte a torkát.

“Mrs. Collins, ha folytathatom.”

Diane hátradőlt. “Rendben.” Thomas lenézett.

“A következő rendelkezés Emily Collinsra vonatkozik.”